Irodalmi Szemle, 1976

1976/9 - Sansom, Wiliam: Hogyan halt meg Claeys

temetett. Szárnyasok sem maradtak — egyetlen apró madarat kivéve; ez a madár nyílegyenes vonalban átsuhant fölöttük, és nem énekelt; úgy mozgott a furcsa sivatag fölött, mint egy parányi keselyű, egy árny, egy küldetés nélküli madár. Tégla, beton, homok — mindössze két olyan tájelemmel, amely még őrzött valamit eredeti alakjából, amerre csak a szemük köröskörül ellátott: egyik egy vaskos csövekből álló, föltárt béltekervényekre emlékeztető gép, hatalmasan, feketén, mint egy fölborult teherjármű, valami, amit egy üzem ócskavasba lökött; továbbá egy halvány rézpatina színű bizáncias kupola, az oldalára dőlve, mint valami gigászi méretű cukrászpavil- lon, amit fölborított a szél — a városi templom kupolája. Ez minden — egy városból, amely Claeyst a méreteivel Readingre emlékeztette.

Szinte vallásos áhítattal indították el a kocsit és hajtottak tovább, mintha szent rögökön járnának. A motor hangja elárulta, hogy feltűnően erőlködik a vöröses színű fehér törmeléken. Claeys csak egyet kívánt: menekülni erről a helyről. Ojra meglepte őt az az érzés, hogy a rombolás művét évekkel korábban vitték véghez, de most ellenkezőleg, a zöld vegetáció és az élet teljes hiánya alatt, azért, mert semmi sem indokolta, hogy azt higgye, valaha is emberek éltek itt. Egy árva tépett függönyt sem látott. Átvergődtek a törmeléken, s egyszerre, ugyanúgy, minden átmenet nélkül, mint az imént, élni kezdett a táj, s mint egy évszaktalan égöv szünete után, a nyár ismét magába ölelte őket.

Claeys fölemelkedett az ülésről, fölállt, hogy átkémleljen az elsuhanó sövények fölött. A tábor most valahol a közelükben feküdt, a sofőr szerint innen két kilométernyire. Biztos, gondolta Claeys, hogy a táborban élők itt, holt város közvetlen szomszédságában föl tudják mérni a zűrzavar méreteit, a kényszerszünetet, amíg a hazautazásuk megszervezhető. Kétségtelenül látniuk kell a szakadékokat, itt ezt a várost, az egyirányú hidakat mindenütt a folyókon át, a föiszaggatott és járhatatlan utakat. Mégis... milyen tényleges értelemmel bírnak ezek a szemmellátható tények? Az az igazság, hogy sokkal negatívabbak annál, hogy az ember megérthesse őket, másrészt mértéktelenül nagy a számuk ahhoz képest, hogy az egész ügyet már régen lezárták. Nem olyan pozitív tények ezek, mint egy átvonuló hadsereg, amely keresztezi az ember útját, vagy mint egy repülőraj, amely bizonyítaná, hogy legalább némi erő és mozgás látszik körülöttük. Nem, itt ezeken a szántóföldeken semmi sem mozdult, még olyat sem érzett az ember, hogy valami szünet állt be, s a világ újra mozgásba fog lendülni; ehelyett hiányt talált, minden emberi igyekezet hiányát, a nyugodtan és közönyösen tovább burjánzó növényzet meghökkentő kontrasztjával. Valóban ez látszott az egyetlen elfogadható bizonyosságnak, ez az értelmezési szempont, a földé s a tovább burjánzó életé, olyannyira, hogy az ember kénytelen fölkelni és tovább haladni az úton .iienni és részt venni nem is egyetlen új sarjadásban, hanem az öröktől fogva létező dolgok egyszerű továbbvitelében is. Pillanatról pillanatra elő kell teremteni a betevő falatot, és élvezni kell az ízek gyönyörét: mi sem egyszerűbb, mint hogy az ember kisétál, és ráteszi a kezét egy tál tojásra, egy malacra, pár kövér tyúkra!

S ha egy szürke egyenruha közbelép, az mindenekfölött egy szürke egyenruha, tehát olyan dolog, ami eleve gátlója az embernek, és semmi tényleges köze a halott városhoz. Csupán az a fölismerés támaszthatott némi számottevő rokonszenvet az egyenruha iránt és enyhítette szürkéjének szürkeségét, csodálkozást és nyugtalanságot keltve a szemlélőben, hogy az egyenruha a saját elaknásított földdarabját taposta és művelte, s hogy maga is bármikor levegőbe röpülhetett — vagyis éppen ezért embert kell takarnia, inkább parasztot, mint katonát. Ennek ellenére a szürke szín többnyire gátként meredt a rendes napi élelem, szórakozás és minden megízlelni való dolog elé. Itt, ezeknek az embereknek a nap kizárólag egyetlen napot jelentett. Nem huszonnégy órát, amely nappá fog szerveződni, s amelynek tartama alatt történhet egy és más. Nekik senki sem ígért eljövendő napokat. Éppen ezért az ő számukra nem létezett napok egymásutánja, nem létezett nap, amit kipipázzanak a naptárban amit éljenek s amelyre készüljenek. Ténylegesen csak napok léteztek önmagukban, mindenik az élet és a halál mezsgyéjén, egy-egy egymástól elszigetelt hajnal, íz alkonyat.

Claeys egyszerre énekszót hallott, férfiak többszólamú kórusát. Egy másodperccel később a sofőr is meghallotta odalent, a szélfogó mögött. Bólintott, mintha máris előttük heverne a cél. Az énekszó hangosabbá és meghittebbé vált — mintha a szöglet mögül áradna, amely közvetlenül az orruk előtt törte derékba az utat. Mégsem