Irodalmi Szemle, 1976

1976/9 - Sansom, Wiliam: Hogyan halt meg Claeys

onnan, hanem egy még közelebb nyíló sikátorból áradt feléjük az ének, s hirtelen tág tüdejű szláv templomi himnusszá hatalmasult — s megjelent előttük a sikátor az üldögélő vagy négyes sorokban az országút felé vonuló férfiakkal. A kocsi üresen futott még egy darabig, s magától leállt. Az énekszó visszatorpant és elenyészett. Claeys látta, hogy a sofőr csak a balját nyugtatja a kormányon — jobbja lejebb, a térdénél, egy revolver fekete markolatát szorongatja. (Korábban, ha német csoportok közé hajtottak, a sofőr sohasem tett ilyet.)

— Ez még nem tábor — mondta a sofőr. — Ezek viszont onnan valók. A tábor még egy kilométerre van ezen az úton. — Szemét fürkészőn ide-oda kapta a sikátor szájában tömörülő férfiak sorain, s nem nézett föl Claeysre. Az emberek még néhány lépést tettek előre, bár alig látszott, hogy a kocsi utasai fölkeltették volna az érdeklődésüket. Valószínű, hogy a hátuljövők tömege szorította őket előre, azok közül ugyanis sokan nem láthatták a kocsit, sokan pedig még énekeltek.

Claeys fölállt és megszólalt:

— Szeretnék elbeszélgetni velük... önök hajtsanak tovább, kanyarodjanak be a sarkon, és várjanak. Nem jó nekem ez a katonás keret.

Otitársai lanyha érdeklődéssel emelték rá tekintetüket, mintha rengeteg elfoglaltságot tudnának találni, amely hasznosabb ennél. Nemigen látszott meg rajtuk, hogy Claeys „leléptette” őket; viselkedésük tartózkodó és független maradt. Nem bújkált bírálat a tekintetükben; hasonlóképpen üdvözlet, sőt ragaszkodás sem. Ruházatuk egyszerű volt, ing, szürkés nadrág és csizma: bár a változó időjárás nyomokat hagyott rajtuk, szakadás nem látszott a ruhájukon.

Claeys lelépett a kocsiról. A bámészkodó emberek egyikében-másikában, látva Claeys ruházatát — a barettet, a golfnadrágot, a bőrzubbonyt, szemmelláthatón megélénkült a figyelem. Ez a ruha tette, hogy a kocsiban maradt katonák nem tisztelegtek Claeysnek, amikor elhajtottak; s még az is, hogy helytelenítették ezt az egész ostoba elhatározást. Ez lehetett az oka annak, hogy nem is mosolyogtak, nem is intettek, csupán bólintottak, mintegy személytelenül, s eltűntek a kanyar mögött. Letelhették Claeyst például úgy is, hogy szívességből vették föl valahol a kocsijukra.

Claeys tehát teljesen magára maradt az úton, állt a sikátor szájában tömörülő deportáltak előtt, mosolygott. A kocsi eltűnt, tovább gurult az úton, a szöglet mögé. Ott, mint rendesen, ha egy jármű kifut az ember látóteléből, a zaja is elhalt. Gyanítható volt, hogy a motor leállt, de ugyanígy gyanítható volt az is, hogy folytatja a következő város felé, s azóta messze jár.

A férfiak egy-két lépéssel közelebb húzódtak, holdsarló alakzatban Claeys köré gyűltek, Claeys pedig angolul szólt hozzájuk:

— Jó napot, barátaim. Elnézésüket kérem, Pieter Claeys vagyok, Belgiumban születtem.

Senki sem mosolygott. Minden szem mereven szegeződött rá. Nagyon is lekötötte a figyelmüket ahhoz, ez vagy az a hallgató, akár egyetlen szót súghasson a szomszédjának. Magyarázatot kerestek, jelt, amely fölfedné az előttük álló idejen mivoltát. Bizonytalanul méregették Claeyst, s biztosnak látszott, hogy minden szava hatástalan maradt.

— Jó napot, elvtársak! — kiáltotta. — Gentlemen, hello.

Minden késedelem nélkül, lévén, hogy a csönd egyre nyomasztóbb lett, Claeys átváltott franciára:

— Suis Claeys de Beige. Je veux vous aider. Vous permettez — on peut causer un peu? — Hozzátette: Peut-Stre? — S a szünetben, míg senki sem válaszolt, fölnézett, hogy meghordozza tekintetét az emberek feje fölött, mert érezte, hogy a mosolya veszíthetett eredeti ízéből, s valami módon oldódna a zavara, ha a szemét levenné róluk.

A táj ismét szélesen és zölden nyújtózott el körülötte. Claeyst távolabb néhány festékesdoboz színű, ágaskodó óriásiakat látványa hökkentette meg, és rögtön fölismerte mibenlétüket — lezuhant vitorlázógépek szárnyai és törzsei. Ügy nyúltak a magasba, mintha óriáshalak uszonyai lettek volna, furcsa szögekben félredöntve, zátonyra vetve, lélegzett nélküli mozdulatlanságban. Első látásra nehéz volt azonosítani őket, furcsa és meglepő formáik miatt, mintha egy fenyegető természeti eredetű fortély tartozékai lettek volna: rikítón tarkabarkák; lehettek egy absztrakt festmény kiraga