Irodalmi Szemle, 1976

1976/9 - Sansom, Wiliam: Hogyan halt meg Claeys

Úgy látszott, valóban ilyen szigorú rend igazgatja a bonyolult anarchiát — a sikert és a kudarcot, a jősors magvaiból sarjadt életerős csemetéket, a gázt, amely a sziklás talajra hullt magoktól elillan: mégis, amelynek mindent átfogó teljessége tökéletes cselekedetnek tűnhet föl, s amely emberi vonatkozásban nem más, mint maga a béke. Ezen a szinten, az egyetlen igaz szinten — talán amott a nyárfa bqlyhai között, vagy a szélmalomnál, vagy az összefutó sövények egyik letaposott pontján

— egy sebhely tűnt föl, a legtisztábban emberi zűrzavar sebhelye: arra terült el valahol a tábor, az az eredeti lakóhelyéről idehurcolt tízezer emberi lélek, akiket csak az imént tettek szabaddá, de akiket különös körülményeik mégis rabságba kényszerítettek, éppen csak megszülető, s nyomban el is hamvadó reményeikkel. Első pillantásra ők látszottak képviselni a zűrzavart, vagy legalább maradványát a zűrzavarnak. Ám valóban ez-e az igazság? Vajon az ilyen zűrzavar nem ütheti-e föl a fejét bárhol, hasonló mennyiségben, s a látszólagos rend föltételei között 'is? Csak sziklás talajra hullt magok volnának, egy anarchikus, egy sohasem közvetlöhül irányított természet nem kegyelt fölöslegei, olyané, amelyet csupán általános és korlátozott erők vezetnek megfoghatatlanul? Helyénvaló-e, ha az ész módszereivel közelítünk meg egy ilyen magot, ha tévesen rendet képzelünk köréje, helyes-e — vagy legalább ésszerű-e mindez? Helyes, magától értetődő, hiszen az agy számára ä gondolkodás maga is a természetnek része, s helytelen volna letérítenünk szánalmas gondolkodásának útjáról. Mégis, annak ellenére, hogy a gondolkodás helyénvaló dolog, nincs több oka az embernek arra, hogy higgyen a gondolkodó agy gáncstalan munkájában, mint arra, hogy elképzelje, hogy bármely más hatásos, bár lenézett szerkezet

— mondjuk az ernyős növénymag — látszólagos leleményességének hála, boldogulni tud. Tekintsed az ernyős magot — ahogyan az a bámulatos mag leszakad’ az érzéketlen növény-anyáról! A szél messze sodorja. A mag egy bonyolult szerkezetű ernyő alatt csüng, s az anyai gyökérzettől messze sodródik, hogy valamely távoli termő rögön földet érjen, s úttörő nemzedéket alapítson! Mi több — mihelyt földet ér, a szél a televénytől hajszálnyira addig lebegteti a parányi ejtőernyő szárnyán, hogy a mag izeg-mozog, s kimarja maga alatt a földet — apró vermet ás maga alá, ^betemeti magát! Bámulatos! De mi lesz, ha a gonosz szél az okos kis magot történetesen egy bazaltmedencébe sodorja?

Claeys tovább töprengett: „A természeti anarchia törvénye, hogy a kisebbség boldogul, míg a tömeg sorvad és elenyészik. Nem az anyag: csupán a kifejtett erő nagyobbik hányada sorvad el. Az egyetlen biztos fönnmaradás a nagy teljesség fönnrtiara- dása, amely magába öleli a magot és hozzá a föld minden dolgát, dühös rákot, az okos ifjú eszkimót, Antigua sziget gabonaügynökét — minden tárgyat és testet... mindezt tenyészti és bontja és kiegyenlíti... ahogyan mi, az ész aranykorának küszöbén, mi is hasznosítani fogunk egy parányi, sejtmagnyi szellemet, tiszta dobozokba zárjuk, elraktározzuk, hogy készen álljon napfényes új kórházaink levegőbe röpítésére, ha majd eljön az idő, a kiegyenlítődés ideje ...”

E pillanatban a kocsi begördült egy széles folyó partján épült városkába. Ázon- n>ómban métereken belül, a növényzet eltűnt, mintha a társaság váratlanul egý kőfejtőbe csöppent volna, egy száraz, kitermelt, poros és szürke, minden iránybari'tor- meiékhegyekkel övezett kőfejtőbe.

Igazi kőbánya — persze, amerre haladtak, a hely eredetileg egy város ut,qája volt. Ez a város egyszerűen meghalt. Ezer gép szórta rá a bombát, egy teljes, tűzér- hadtest lőtte, végül a gyalogság is átverekedte magát rajta. A városnak egyetlen utcája, egyetlen hiza sem maradt. Megköpülték, apróra morzsolták, fölfűrészelték, néhány megbillent töredékkel — ösztövér falmaradványokkal — mutatta magát, amíg a többi rész halmokban, kráterekben és kupacokban szikkadt. Sehol egy gyepszőnyeg, sehol egy fűszál. A levegő reszelős a portól, amit a szél fölkavar. Néhány friss sikátort vágtak azóta a romokba, úgy tűnt, hogy értelmetlenül, mert pillanatnyilag itt minden forgalom szünetelt, a hadseregek átvonultak a városon, és kősivatag lett beíőle. Valahol a központ táján Claeys megállíttatta a kocsit. Karját fölemelve csöndet kért. A négy ember hallgatott. Végig az elpusztított városon egyetlen hang sem rezdült. Sem távoli moraj, sem zümmögés, sem eltévedt kopácsolás, sem fojtott sírás hangja, sem szó, lábdobbanás, sem kerékzörej, sem ágat lengető szél suhogása — hiszen fák sem maradtak, sem tépett vászon csattogása — a lavina minden vásznat magába