Irodalmi Szemle, 1976

1976/9 - Sansom, Wiliam: Hogyan halt meg Claeys

aftielyről az árnyakkal terhes évek alatt álmodott, s g akran oly türelmetlenül fogadta a tétlenséget, amilyen türelemre szoktatta magát azelőtt. A türelem hallgat az ígéretre: talán mindenre kiterjedő kíváncsisága sodorta őt a laktanya kapuja elé.

— Mozsarakat is bevetettek — jegyezte meg az egyik tiszt.

— Csodálkozol? — kérdezte a másik.

Bajok voltak odafönt, a volt deportáltak táborában, magyarázta Claeysnek — a tábort olyan kényszermunkások lakták, akiket a nácik egész Európa területéről hordtak össze, s akik most hazaszállításra vártak. Egyik csoportjuk megtudta, hogy egy szabadlábra helyezett német háborús bűnös visszatért a tábor szomszédságában fekvő tanyájára. összebeszéltek, hogy éjnek idején ki fogják fosztani a tanyát, s annyi élelmet zsákmányolnak, amennyit csak lehet és még meg is táncoltatják a németet, de amaz szert tett valahogyan egy gránátra — talán a mezőn találta, de az is lehet, hogy a tanyáján dugdosta valahol. Bárhogyan is történt, közéjük hajította, s két kényszermunkást megölt vele. A többiek megfutamodtak, az esemény híre szárnyra kapott, s a deportáltak nagy erősítésekkel indultak vissza a tanyára. Puskákat, sőt mozsárágyúkat is vittek magukkal. A hír a megszálló hatóságokhoz is eljutott, s azok rögtön átszalasztottak egy őrcsapatot. Éppen tüzet nyitottak a mozsárágyúkból, amikor az; őrcsapat megérkezett; a tüzet leállították — a deportáltak tiszteletben tartották a britteket. Mégis, hogy a tiszteletet táplálják, kén,telenek voltak éjszakára is odakint tartani őrcsapatot. Nem minden lengyel vagy cseh vagy más ajkú munkás került még haza. Sokan csellengtek még közülük a táborban, zúgolódva. A levegő azonban kétségtelenül tiszta volt.

Mire a tisztek visszatértek, Claeys bejelentette, hogy változtak a tervei, szeretne fölmenni a deportáltak táborába, s ott szétnézni egy kicsit. Döntésit nem indokolta semmivel, de nem is biztos, hogy lett volna rá valami különös indoka; csupán annyit érZett, hogy meg kellene néznie a deportáltakat, s beszélnie kellene velük. Arról, hogy mit mondjon, fogalma sem volt, de majd talán a körülmények sugallnak neki valamit.

Kihajtottak hát ismét a mezőre, ki a zöldbe. Gazdagon tündöklő gabonatáblák húzódtak végtelen sorban az eg,enes és végtelen országút mindkét oldalán. Szabályosan, tökéletes rendben, pontos közökben bükkfák suhantak a hátuk mögé: gazdag, könnyű, titokzatos lev/éltetőzet terített árn,ékot az útra, ahol a magasban a lombok összeborultak. Néha egy-egy útszéli tábla fig, elmeztette őket az útszegélyen túl v'sz- szamaradt aknákra, ol.kor egy-egy fa szolgált oszlopul valami egyszerű, fehé-, polgári forgalomirán^ító táblának. Olykor egy-egy civil utascsoportot hagytak maguk mögött — kéz'ko"sit vonszoló családot, kerékpárost útitarsával, s egy ízben eg/ lassan ránszorgó német katonát, szürkén, porlepetten, éppen valami távoli parasztgaz dasúg felé bandukolt. Ez a szürkészöldbe bújt alak azjnban scmmi másra nem emlékeztette az embert, mint arra, hogy egy paraszt katona.uhába öltözött; lassan bandukolt előre, ol annak látszott, akinek a gondolatai is lassan járnak, mert b'ztos a rendeltetéséoen, s bővében van az időnek, mint minden paraszt, aki eg/ üres országúton lassú léptekben hazafelé tart.

Rend honolt mindenütt. A madarak, persze, énekeltek. A termő zöld síkság hihető.len nyugalomban és gazdagságban kínálta föl a nedveit a napnak. M nden négyzet- mjternyi darabja teljes közönnyel hevert a másik da~ab mellett, ahogyan az Ú1 egy- egy, szakasza is elmaradt mögöttük, közönyösen a távozásuk iránt, elégedetten, maradva ott, ahol mindig is hevert, a maga bükkié alatt, a föld egy-egy darabjaként Mikor a^tán a bü'.íksorok véget értek, úg/ látszott, hogy az egész sík mező hirtelen szélesre tárul. Megjelent az égbolt, kéken, fehérben vitorlázó kis felhőivel, hogy neki, az égnek karaktert kölcsönözzenek. Akik nem kedvelik a síkot, megfeledkeznek az égből — a sík fölött az ég közelibb, mint máshol, formát ölt, kék fedő- kupjla a föld lapos tál Sn. Itt szorosabb kapcsolatban állnak egymással az elemek, ;; m^st rövid időre, a világ befejezettnek látszik.

■ A négytagú kocsirakomány magányos foltként hajtott a sík terepen. Claeys tűnődött: „Ilyen nyarat, ilyen csöndes levegőt, mintha az an,a ülne súlyosan és hallgatagon; az. asztalfőn, míg lent, gyermekében forrnak és tenyésznek a parányi életerők... A levegő szinte szilárd, egyfajta láthatatlan gyümölcsrost... héj, hogy a ter- rnőíalaj fegyelmezett káoszát védelmezze...”