Irodalmi Szemle, 1976
1976/9 - Sansom, Wiliam: Hogyan halt meg Claeys
Wiliam Sansom hogyan halt meg Claeys Németországban, két hónappal a fegyverletétel után, magas zöld fű és gabona burjánzott minden háborús roncs körül, ezért úgy látszott, mintha a hadak évekkel korábban dübörögtek volna át a mezőkön. Egy tank, már rozsdától lepetten és ócskán, sápadt, szürke varangyként dugta ki orrát a gabonából; egy fölborult teherkocsi hasa bonyolult, sárkoloncos, vörösesbarna szerkezeteket tárt a világ elé, akárcsak egy évek óta elhagyottan heverő mezőgazdasági gép. Ezeknek a tárgyaknak már semmi közük a köröskörül zajló forgalomhoz, elkülönült tetemek csupán; az ember várta, hogy páncélzatuk — mint eltaposott bogarak páncélja — szétporlad, leszivárog a tele- vénybe, s maguk is trágyázni kezdik a zöld burjánzást, amely már javában fojtogatja őket. Claeys és társai — két tiszt, valamint a sofőrjük — sok ilyen történelmen áthajtottak már, hosszú mérföldjein a zöld vegetációnak, amely az egyenes és végtelen szürke utak két oldalán burjánzik, s amelyet ilyen trágyával hizlal a háború. Éppen elérték egy város kültelkeit. Püspöki városként tartotta számon a világ, s nem nagy hely, a híre sem volt nagy, míg egy ütközet folytán úgy nem kezdett élni az emberek tudatában, csupa nagy fekete betűvel, mint ahogy egész országok neve él a térképeken. Ez a név alighanem egész nemzedékek ajkán fog zengeni hatalmasan, s akár egy nemzet himnuszába is bekerülhet; előfordult már, hogy ilyen nevek szentté, érckeménnyé, a hősiesség szimbólumaivá magasztosultak. Claeys kíváncsian kapkodta a fejét — korábban még sohasem látta a várost, csupán a hírek alapján figyelte az ütközetet, így szenvedve együtt a katonákkal, akik bevették, és négy bizakodó napon át megtartották, hogy aztán a remény óráról órára apadjon bennük, míg csak el nem hullott szinte minden, a remény is, a katonák is. Most, hogy behajtottak a főutcára, ahol már csörömpöltek a fehér villamosok, ahol a fakó házfalak szilánkoknak és golyóknak a nyomait viselték, de ahol egyetlen egyszer sem vetették be a nehézbombázókat, s ezért az utcák burkolata és minden kirakat tisztára mosva és teljes polgári nyugalomban tündökölt — midőn tehát behajtottak ezekbe a virágmintás nyári ruháktól tarka utcákba, Claeys hiába kutattta bennük a csupa nagybetűs várost, mert csak illatot talált — illatból emelkedő falat — mintha illatvárosba, piperevárosba, női illatok városába, egy Grasse-ba gördültek volna be —, de ennek az egésznek abban találta okát, hogy hajdan a várost hársakkal ültették tele, harsakkal mindenfelé, s ezek a hársak most mind virágoztak, gazdagon árnyalt zöldjükben elevenen ragyogtak az aranyporos virágok, illattal hintve meg és telítve csordultig az utcákat. A vérözön elfolyt, a vér dühe elpárolgott. Illat, virágok, napfény, villamosok, fehér ruhák. — Szép emlékeztető — gondolta Claeys. — Földrajzkönyvbe való. A kocsi megállt egy laktanya előtt. A tisztek kiszálltak. Claeys úgy nyilatkozott, hogy inkább a kocsiban marad. Nem viselt egyenruhát, egy polgári misszió tagjaként utazott, átmenetileg a hadsereg kötelékében. Mellékes, milyen misszióban, úgy sem töltötte be soha a feladatát. Mindössze annyit szükséges elárulnunk, hogy Claeys tanár volt, s most önkéntes jelentkezőként a nyomor enyhítésén, az ellenség talpraállí- tásán fáradozott, félig-meddig mint egy irgalmas barát, ahogyan a megszállás alatt félig-meddig gyilkossá vedlett át. Most gyors ütemben föl akarta építeni a világot,
