Irodalmi Szemle, 1976

1976/1 - JEGYZETEK - Gál Sándor: „Ídësanyám”

az iskolában. Nem a hatéves gyerek, s nem is a harmincnyolc éves férfi bűne, hogy azzal a rendszerrel, amit nyelvtannak ismerünk, iskolapadban nem találkozhatott. Pontosabban: a magyar nyelvtannal nem találkozhatott. (A szlovák s az orosz grammatikát anélkül, hogy akkor értettem volna a lényegét — megtanultam.)

1944-ben mindössze egyetlen hónapot jártam, járhattam magyar iskolába. S két (vagy három?) év múlva folytathattam csak — de akkor már a szlovák iskolában, ahol minden szót el tudtam olvasni, amit a tanítókisasszony felírt a táblára, de az elolvasott szók közül egyet sem értettem ... Nem hiszem, hogy kisgyermeket érhet ennél tragiku- sabb nyelvi élmény! Máig él bennem. S nemcsak ez: de úgy nézhettek rám, mint valami elmaradott lényre, aki nem érti azt, ami pedig világos, mint a nap.

Azóta vallom, hogy a nyelvi kiszolgáltatottság minden kiszolgáltatottság mélypontját jelenti, melyet semmilyen királyi oldat nem old fel.

Számomra, számunkra a negyvenes évek középső szakasza jelentette a nyelvi kiszolgáltatottságot. Érzékeny évek voltak ezek, de ahelyett, hogy fogékonnyá tettek volna, elriasztottak, tétovává tettek. Állandó félelem költözött belém. Ogy tűnt, rossz tanuló vagyok, buta, aki soha nem tud helyes válaszokat adni a kérdésekre.

Pedig az igazság más volt.

Anyanyelvemet ért rontások közül mégsem ez volt a legnagyobb, hanem az, ami ebből következett: a nyelvi bizonytalanság! Sokszor rettegve hallgattam, ha barátaim, ismerőseim verset, elbeszélést elemezve nyelvtani kategóriákkal kezdtek érvelni. Félelmetes volt számomra ez a terület. Nem értettem. Nem tudtam vele mit kezdeni. A nyelvtan — akármennyire abszurdnak látszik — kívül esett nyelvi tudatom határain. Ha valaki például azt mondta, hogy „melléknévi utótagú szókapcsolatok”, akkor a gyomrom összerándult a félelemtől. S ilyenkor fél éjszakákon át azon töprengtem, hogy mi jogon írok verset, elbeszélést, riportot, ha nyelvünk alapvető törvényét, a magyar nyelvtant nem ismerem?! Közel tíz évem ment rá, hogy ezt a rontást legyőzzem magamban, bár a bizonytalanság még ma is kísért. Csakhogy ma már tudom: nem a szabályok éltetik a nyelvet, de az élő nyelv formálja önmaga szabályait. Vagyis megújul, megszüli önmagát, akár az idő, visszafordul, hogy előbbre jusson.

Vissza a forráshoz

A rontások után nekem is visszza kellett fordulnom — szerencsére alig egy lépés volt az út — a forráshoz, hogy megmeneküljek, s hogy megmentsem magamban azt a nyelvet, amely úgy szelídíti egymáshoz a képeket, metaforákat, olyan tiszta és természetes biztonsággal, ahogy a szél a fák lombját nyáridőben.

Vissza kellett fordulnom sárfalrakó nagyapám ritkán nyíló, kurta mondataihoz, anyám meséihez, ma is megszólaló dalaihoz, történeteihez, apám kemény káromkodásaihoz, s a tárgyakhoz is, amelyek ezt az otthoni világot körülhatárolták és körülhatárolják.

A másodszor birtokba vett nyelvi és tárgyi világ visszaállította bennem a hitet, hogy nyelvemnek, anyanyelvűnknek erejével minden szellemi érték birtokba vehető és. tovább adható; hogy benne és általa megújulhatunk és felemelkedhetünk. Minden népekkel egymagasságba. Tulajdonképpen ezért írok, ezért, mert ez az egyetlen lehetőségem ■a bizonyításra.