Irodalmi Szemle, 1976
1976/1 - JEGYZETEK - Gál Sándor: „Ídësanyám”
Gál Sándor »ídesanyám« A forrás ^ Képletesen, s a valóságban is van ilyen: a Kiskút. Szent forrás lehetett egykor, ma a vizét sem isszák. De azért a víz, a forrás törvénye szerint tovább buzog, tisztán, akárcsak évszázadokkal ezelőtt. E köré a forrás köré nőtt a falu, az Ös-Duna partján, e köré nőtt egy falu közössége, amely a szomszéd településektől nemcsak vallásában, de még nyelvében is különbözött egykor. Ma már alig! Ha apró kölyök koromban a kertben jártam, s észrevettem, hogy kékül a gömbölyű sziiva, így jelentettem az eseményt anyámnak: „ídesanyám, írik a szíva.” S ha a kemencéből anyám kiszedve a frissen sült kenyereket, azt kérdezte: „Kő kgnyír?” Erre én azt válaszoltam, hogy: „Kő!” Ha pedig Varga Gyuri bácsi, akinek két ujját lenyisszantotta a cirkula, rám szólt, hogy „No gyérek ..akkor ez a „no gyerek” legalább kétszáz félét jelenthetett. Azt, hogy álljak az ökrök elé, hogy hozzam ki az istállóból a vasvillát, esetleg, hogy szélesebbre tartsam a zsák száját, de jelenthette azt is, hogy szedhetek egy zseb búzáskörtét az ól melletti körtefáról... És én mindig pontosan tudtam, hogy mi a teendőm! Egyetlen szóban-mondatban elfért ezerféle jelentésréteg, amelyeket a fül és a szem bontott szét aszerint, hogy hova esett a hangsúly, hogy merre mozdult a kéz, a fej, hogy mit mutatott a beszélő szemrebbenése. Talán a szükség kovácsolta törvénnyé, hogy a lehető legkevesebb szóval a lehető legtöbb fogalmazódjék meg. Voltak, s még ma is vannak ebben a nyelvi ősközegben olyan megnyilatkozások, amelyeknek az alakja állandó, s értelmezését az adott esemény (cselekmény) látványa tette (teszi) mindig mássá. Tavasszal, amikor kikeltek a kislibák, kiskacsák, s lejártunk velük a libalegelőre vagy a tóra; a hazafelé tartók, ha találkoztak az éppen lefelé igyekvőkkel, köszönés helyett így szóltak: „No, hajtod, hajtod?” „Hajtom” volt a válasz. Soha nem mondták, hogy libákat, kacsákat, malacokat, teheneket — a láthatót nem kellett megnevezni. Ugyanilyen a „Viszed, viszed?" is, amely még az előbbinél is több cselekvéssort volt képes befedni; vagy például a „Rakod, rakod?” amely az asztagrakás- tól kezdve a falrakásig (sárfalról van szó, természetesen) mindenre vonatkozott. Az „ízés” és „ózás” (játszanivalóan szép: ízes, ízés!) adta, s adja a zenéjét ennek a nyelvnek; az imént elmondottak pedig a tömörséget hozzá. S a képiséget, a tárgyak tiszteletét. Ezt tanultam meg anélkül, hogy szépségéről, különösségéről, ízéről, zenéjéről valamit is sejtettem volna. Benne nőttem, természetes tulajdonommá vált, s ma is a legszebb zenéjű szavunknak ezt a szót tartom: „ídesanyám.” így, hosszú í-vel. Mert igazán csak így „szíp”. íme, erről a forrásvidékről származik mindaz, amit nem lehet megtanulni írónak, költőnek, iskolában, könyvekből, és senkitől ezen a világon. Édesanya kell hozzá, azazhogy: ídesanyám! Rontások Mindezt, amit az imént egy sajátos nyelvi közegnek neveztem, s amely akár a levegő, természetes elemként takart be (vagy élt bennem; vagy: én benne), akkor kezdték az első rontások érni, amikor a rendszerével kellett volna megismerkednem jegyzőt
