Irodalmi Szemle, 1976
1976/7 - FIGYELŐ - Alabán Ferenc: Bábi Tibor: Patak és forrás
ban agyunk intellektusnak és érzelemnek nevezett globális programrendszerei egyenrangúak a tudat előtt, tehát nem beszélhetünk egyik elsőbbségéről sem. A költő másik tévedése: „A költő öntudatlanul is oly gyöngédségre ragadtatja magát néha, amely egyébként a mindennapokban elviselhetetlen lenne számára”. Talán inkább fordítva igaz: a költészetbe nem lenne szabad bejutnia a hétköznapok néha elképzelhetetlen gyöngédségének, érzelmességének. Mert ez inkább csak a gyöngeség, mint a mélység jele. A költő pedig legyen erős. Legyen a „mindenséggel szembeszálló fiatal nap”. A sugarai pedig erőt, energiát és ismereteket sugározzanak a rászorulóknak. Mészáros László Bábi Tibor: Patak és forrás (Madách, 1976) A felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar költészet egyik legjelesebb képviselője, Bábi Tibor, nem első ízben jelentkezik prózai írásokkal. Legutóbb (1974-ben) A hűség arca című prózai műve látott napvilágot, amelyben gyerekkorának szűkebb hazája, a Mátyus- föld és lakói, a dél-szlovákiai munkás- mozgalom legfontosabb eseményei és alakjai, valamint az író személyes élményei elevenedtek meg, s a költői életmű egy szakaszának prózai összefoglalását is jelenti. Oj kötete a költő rövidebb terjedelmű prózai írásait, karcolatait, elbeszéléseit fogja egybe és két fő részre tagolódik. Az első rész (Álmok udvara) öt írása közül az első kettő (Éjszakai látogatás, Pipás) a szerző megjegyzése szerint húsz éve történt epizódokat elevenít fel régi ismerősök viszontlátása ürügyén. A háború és a háború utáni évek, politikai rendelkezések áldozatainak sorsát mutatja be az Álmok udvara című írás. Benne Gyuló, a garamszent- kereszti alumíniumkohó építésénél a szerző egykori munkás-beosztottja meséli el élettörténetét. Gyermekkorában, még az első világháború előtt, a nyomorúság kergette el egész családját a szlovákiai tájakról. Magyarországra kerülve sikerült munkát találniuk: zsellérként dolgoztak egy tanyán. Később szülei meghalnak, s hogy ő meghonosodhasson az új helyen, feleségül vesz egy békéscsabai szlovák lányt, Földet bérelnek, majd fiuk is születik, de mégis idegen marad neki az alföldi táj. Az évek múlásával egyre gyakrabban és egyre inkább vágyódva gondol szülőföldjére, míg végül 1946-ban jelentkezik az áttelepítő bizottságnál és családjával együtt visszakerül Szlovákiába. Hazakerül, de nem a szülőfalujába, ahová szeretett volna, hanem egy mátyusföldi faluban kapják meg egy Csehországba telepített család portáját. Családi szerencsétlenségek egész sora éri itt: felesége meghal, fia pedig Csehországba kerül. Egy napon visszatér a ház valamikori tulajdonosa és meg akarja ölni az egyedül maradt Gyulát, mert őt tartja felelősnek a történelmi változások kiváltotta eseményekért. A kedélyek lecsillapodása után, megbeszélve a dolgokat, felismerik szomorú sorsuk azonosságát, s mindketten útra kelnek: az egyik vissza Csehországba, a másik a szülőfalujába. De a szülőfalu megtalálása sem tudja feloldani már élete hányódásait, szenvedéseit: „... fűnek, fának, baromnak jut elég hely, csak az igazságnak nincs helye ebben a világban.” Sorsa Tamási Áron szavait juttatja eszünkbe: „Azért élünk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” A szülőhely, az otthon elvesztése tragédiát okozhat, a visszavágyódás egy egész emberi élet célja is lehet — ez a központi mozgatóereje az elbeszélésnek. A költő legszűkebb otthona — Báb — és a körülötte levő majorok, az ott élő emberek, valamint a szerző gyerekkori élményei bukkannak elő a Patak és forrás című elbeszélésében. A cím szimbolikus. A falu szélén folydogáló patak és a költő beszélgetése is jelképes megfogalmazása az író, még tágabb értelemben, az ember élethelyzeteinek, a világ dolgaival szembeni szabad cselekvés nem törvényszerű megvalósulásának. A két beszélő-társalgó: az ember és a patak, sorsuk hasonlóságára döbbennek. Az emberi életsors alakulásait példázzák a patak „szavai”. A patak panaszkodik, az ember tényeket állapít meg, csitítja az elégedetlenkedőt, pedig az ő lelke is forrás, ami örökké buzog, minden perc
