Irodalmi Szemle, 1976

1976/7 - JEGYZETEK - -tl-: Közönségért — közösségért

közönségért — közösségért (Két seregszemle néhány észrevétel tükrében] Mire e sorok megjelennek, négy-öt hónap is eltelik már nemzetiségi kultúránk, mű­kedvelő mozgalmunk két jelentős eseményétől. Gyermekszínjátszóink és bábjátszóink első, valamint irodalmi színpadaink tizenkettedik országos seregszemléjétől. Napilapunk és hetilapjaink azóta mindkét rendezvénysorozatot érdemben méltatták, tárgyilagosan értékelték, s megtette ugyanezt a maga részéről e sorok írója is. Most csupán néhány olyan jelenségre szeretne emlékeztetni, amelyek iránt — a továbblépés érdekében — semmiképp sem lehetünk közömbösek. Annál inkább sem, mivel tömegvonzásukat te­kintve, a közönség- és közösségnevelésben oroszlánrészt vállaló műkedvelő mozgal­munk három egymásra épülő, egymástól el nem különíthető bázisáról, a bábjátszásról, a gyermekszínjátszásról és az irodalmi színpadi (kisszínpadi) mozgalomról van szó. 1 Igencsak furcsállom, hogy sem gyermekszínjátszóink és bábjátszóink seregszemléjén, sem utána egyetlen szó sem esett gyermekirodalmunkról. Véleményem szerint termé­szetes lett volna, ha e fölsorakozás a még gyerekcipőit koptató gyermekirodalmunknak s a még szintén gyerekcipőkben járó gyermekszínjátszó- és bábjátszó mozgalmunknak egyaránt ünnepévé válik. Mert így végig nem gondoltnak, foghíjasnak érzem mindket­tőt. Végig nem gondoltnak azt a bábjátszó- és gyermekszínjátszó fesztivált, amely sem célkitűzéseiben, sem szakmai vitáiban-összegezéseiben nem érzi kötelességének, elköte­lezettségének gyermekirodalmunk fejlődését, ösztönzését. Foghíjasnak azt az irodalmat, amelyik a jövő olvasóinak, legfiatalabb műkedvelőinknek nem siet azonnal a szolgála­tára. Nem tudom mivel magyarázni ugyanis, hogy a dunaszerdahelyi színpadon és a paravánokon mindössze egyetlen hazai szerzőnk müve jelent meg, de azt sem, hogy íróink közül senkit sem láttam ott a seregszemlén. Még azokat sem, akik gyermek­verseikkel és meséikkel több-kevesebb rendszerességgel e szemle résztvevőihez is szól­nak. Sőt, a seregszemle idején a helybeli könyvesboltban dedikáló Tóth Elemér sem gyermekverseinek gyűjteményét ajánlotta olvasóinak (vagy: mondjuk, a járási népmű­velési központ előcsarnokában összesereglett gyerekeknek, ahol egyébként a szervezők forgalmas, vásárlással egybekötött gyermekkönyv-kiállítást rendeztek), hanem elbeszé­léskötetét. Az írónak talán mentségül szolgálhat az, hogy a Csillagrózsa ekkor már esetleg nem volt kapható, de a szervezőknek semmiképpen sem, hogy Gál Sándort sem találtuk ott, bár gyermekversei épp azokban a napokban kerültek a könyvesbol­tokba. Hol maradt hát a seregszemléről hazai magyar irodalmunk, s hol maradtak az íróink? Az ember könnyen elsiklik a kérdés fölött, bár súlyát nem tagadhatja. Nem, mert a közösségi összetartást, a közös felelősség érzését és a közös felelősség válla­lását kéri számon tőlünk. Mindenesetre Dunaszerdahelyen ismét csak azt éreztem, mint olyannyiszor már, hogy nem tudunk eléggé egymásról. Hogy nem figyelünk oda eléggé egymásra. Hogy ilyképp e két mozgalom is csak önmagában fejlődik, ameddig önmagában fejlődhet, s a gyermekirodalmunk is. Persze, jól ismerem a mozgalom szervezőinek és irányítóinak egyik jogos panaszát is, hogy nincs szlovákiai magyar írótól származó bábjátékunk, s a mesejátékainkat és ifjúsági darabjainkat is félkézen megszámolhatnánk. Mégis állítom: nekik kell igyekezniük, hogy legyen. Bár — amíg jctfyzc?

Next

/
Thumbnails
Contents