Irodalmi Szemle, 1976
1976/7 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Szanyi Mária: Kölcsönhatások egy magyar és egy szlovák népcsoport életében
Szanyi Mária kölcsönhatások egy magyar és egy szlovák népcsoport életében* Alsó- és Felsőszeli (Dolné a Horné Saliby) a nyugat-szlovákiai kerület galántai járásában fekszik, a történeti Pozsony vármegyében. Pozsonytól mintegy 70, Galántától 15 kilométerre a Dudvág mentén. A két falu lakosainak száma az 1930-as évek óta alig változott: Alsószelié 2200, Felsőszelié 3700 körül mozog. Nemzetiségét tekintve 1947-ig mindkettő magyar falu; ekkor jelentős számban települtek be szlovákok a Békés megyei Tótkomlósról. Ma Alsószeli lakosságának 73,4 százaléka magyar, 23,6 százaléka szlovák, Felsőszeli 69,1 százaléka magyar, 30,7 százaléka szlovák. Tótkomlóson kívül egyik faluba sem vándoroltak be más területekről. A két helység egymástól 3 km-re fekszik, s a legrégibb időktől fogva olyan szoros kapcsolat alakult ki lakosaik között, hogy kultúrájuk is teljesen azonosnak mondható. Így a továbbiakban nem teszek különbséget Alsó- és Felsőszeli között; a két falut egy névvel csak Szelinek említem. Vizsgálatom tárgya a helyi és a betelepült lakosság táplálkozásának összehasonlítása volt. A népi táplálkozás a népi kultúrának talán a legellentmondásosabb területe. Részben — főleg a mindennapi étkezések rendjében — a leghagyományőrzőbb és legelzártabb, másrészt — az alkalmi étrend (például a lakodalmak, búcsú, keresztelő, disznótor stb.) tekintetében — igen is nyílt, a szélesebb körökben is hozzáférhető, látható, tapasztalható. Kettősségre utal az is, hogy míg a naptári év egyes jeles napjaihoz fűződő étrendben a nép nagyon is hagyományőrző, addig éppen a táplálkozás a néprajz olyan területe, ahol az új jelenségek elterjedése a leginkább nyomon követhető. Ezen általános tapasztalatok ismeretében vizsgáltam meg két olyan népcsoportot, melyek korábban más-más táplálkozási nagytájhoz tartoztak. A közel 30 éves együttélés nyilvánvalóan mindkét etnikai csoportra rányomta bélyegét, ami méginkább érvényes, ha figyelembe vesszük, hogy együttélésük olyan időszakra esett, amikor parasztságunk életében — függetlenül az etnikai hovatartozástól — olyan átalakulásnak vagyunk tanúi, amilyen két történelmi korszak határán még soha nem volt tapasztalható. Ahol szükségesnek mutatkozik, összehasonlításaimban a népi emlékezet alapján a második világháború előtti évekre, illetve esetenként az emlékezet határáig is visszanézek. Példáimat azonban a mai állapotokból merítem, részben adatközlések, részben a saját tapasztalataim alapján. A munkás hétköznapokon, eseménytelen vasárnapokon készített ételekről bár mindkét népcsoport tudja, hogy a másiknál mi a gyakori, illetve jellemző, e területen mégis erős hagyományőrzésről tanúskodhatunk. A két népcsoport táplálkozása ma is éppúgy elkülönül, mint az együttélés kezdetén. Közös vonás csak annyi fedezhető fel benne, amennyi a két táplálkozási nagytájban is közös, illetve amennyi mindkét csoportot új hatásként érte az együttélés időszakában. E területen csak nagyon kis mértékű átadásról-átvételről beszélhetünk. A különbségek nagy részét maguk a szeliek vagy a tótkomlósiak sem veszik észre, s csak azokat tartják számon, amelyek nagyon szembetűnőek, vagy egyáltalán nem férnek össze népcsoportjuk szokásrendjével. * Elhangzott a békéscsabai nemzetközi Nemzetiségkutató Néprajzi Konferencián, 1975-ben.
