Irodalmi Szemle, 1976
1976/7 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Szanyi Mária: Kölcsönhatások egy magyar és egy szlovák népcsoport életében
Az elmondottakra talán az étrendet hozhatnánk föl első példaként, hiszen az ételek elkészítése, tárolása is összefügg vele. Az együttélés kezdetén a szélieknél a főétkezés időpontja egész éven át délban volt. Mezei munkák idején a család mezőn dolgozó tagjai után délre kivitték a frissen főtt, több fogásból álló ebédet. Délutánra, ha a munka úgy kívánta, általában maga az ebédvivő felnőtt is a mezőn maradt késő estig. Vacsorára az ebédmaradékot ették. A tót- komlósiak főétkezése az év nagy részében nem délre, hanem a délutáni órákra, nyári munkák idején azonban náluk is délre esett. Ilyenkor már reggel magukkal vitték az ebédhez valót, esetleg az előre elkészített félkész ételt, mint például az egész évre tárolt szárított tarhonyát vagy a szárított levestésztát, és a mezőn készítették el az egyfogásos ebédet. Este korábban fejezték be a munkát, és otthon gyors vacsorát — rendszerint valamilyen tésztafélét — főztek. 1949-ben mindkét faluban megalakult az egységes földművesszövetkezet, s 1951-re a két falu lakói szinte teljes számban tagjaivá lettek. Ebben az időszakban úgy tűnt, hogy a komlósiak átveszik a széliektől az ebédhordás gyakorlatát. Ez azonban csak mintegy kéMiárom évig tartott, s nem vált általánossá, mert még az 1950-es évek első felében, a gazdasági élet megváltozásával a szélieknél is megszűnt. A tésztafélék és a szárított tészta használatának máig is jelentősége van az Alföldről érkezett szlovákok táplálkozásában. Korábbi dél-alföldi környezetükben ők a tarhonyát például egész évre előre elkészítették, mert a nyári munkák idején a távoli határrészeken való gyors ebédfőzésnek igen célszerű alapanyaga volt. A tésztakása mellett a határbeli ebédfőzések másik gyakori étele a paprikás krumplihoz hasonlítható ételük. A szeli magyarok, akik nagytáji környezetüknek megfelelően a házi tarhonyát nem ismerték, tudomást vettek ugyan a Tótkomlósról jövők tarhonyájáról, de készítésével nem foglalkoznak. Leggyakoribb hétköznapi ételeik továbbra is a mártások és pépes ételek (mint az Ausztriában és az egész Dunántúlon is ismeretes, lisztből pirított sterc), a tészták közül pedig főleg a sült tészták maradnak! Természetesen van példa arra is, hogy az egyes ételek elkészítési módját megbeszélték egymással, sőt olykor egymásnak segítettek benne. Legjellemzőbb erre a sertés feldolgozása. Nincs módom itt ennek egész menetét részletezni, de azt hiszem, elegendő kiemelnem a kolbászkészítés példáját. A tótkomlósiak, beleilleszkedve az erősen paprikázó dél-magyarországi környezetbe, nagy mennyiségű, vastagbélbe is töltött, élénk színű kolbászt készítettek, sok paprikával. E gyakorlatot Szelibe települve Is folytatták. Ma is erősen fűszerezett, főleg csípős, paprikás kolbászt készítenek, melyről azt tartják, hogy addig volt igazán jó, amíg a paprikát maguk törték, magjával együtt. Ilyen kolbászt ma is nagy mennyiségben készítenek, úgy, hogy egy takarékos öt tagú család éléskamrájában még augusztus végén is mintegy 10 rúd, szaláminak is beillő kolbászt láttam. Ugyanez a kép fogad nyár derekán szinte minden Komlósról származó családnál is. Csak megemlítem, hogy amikor az egy disznóöléshez szükséges fűszermennyiség iránt érdeklődtem, találkoztam olyan családdal, ahol megmutatták, hogy az előre megvásárolt paprikát egy 2,5 literes befőttes üvegben tárolták — csípősét és édeset megfelelő arányban összekeverve —, s ami a disznóölés után megmaradt, még mindig kb. 1,5 liter volt. Az erősen fűszerezett kolbász készítését a szeliek is átvették. Kezdetben komlósiakat kértek meg a kolbász készítésére, mostanában azonban már sokan maguk is értenek hozzá. Bár nagyon számontartják, mégsem tanulták el ezzel szemben a komlósiak házi kenyerének készítési módját. Szeliben mindkét csoport kb. az 1950-es évek második feléig otthon, saját kemencéjében, a maga őrlette lisztből sütötte a kenyeret. A további 10—15 év folyamán még mindig otthon készítették el a kenyértésztát, a kenyeret azonban már a helybeli pékkel süttették meg. Ma már csak nagyon kevesen, alig egy-két házban sütnek kenyeret, nem Is rendszeresen, egyszerre csak egyet a tűzhely sütőjében. Az elsősorban búzát termelő szeliek kenyérsütéskor korábban rozsot is kevertek a búzaliszthez, mert így tovább maradt puha a kenyér. A kenyeret a puszta kemencealjon sütötték, melyet előzőleg vizes ruhával kitakarítottak. A kenyér foszlósra, de aránylag laposra sült. A betelepült komlósiak tiszta búzalisztből sütötték a kenyeret, kerek tepsiben tették a kemencébe. Az ő kenyerük magasra sült, sütés előtt az oldalát bevágták, hogy sütés közben kiforrjon és még magasabb legyen. A kétféle kenyér közötti kü
