Irodalmi Szemle, 1976
1976/7 - Szeberényi Zoltán: A csehszlovákiai magyar irodalomkritika 25 éve
mindig megszívlelendő tanulságokkal zárultak. Látszólagos hatástalanságuk ellenére is — közvetve vagy közvetlenül — hozzájárultak egy-egy fogalom közelebbi megvilágításához, egy-egy elméleti vagy gyakorlati probléma megközelítéséhez. Az első, jelentős számú hozászólót megmozgató vita a Fiatal költők antológiája (1958) ürügyén pattant ki. A költészet alapvető kérdései mellett legfőképpen az ötvenes évek hazai irodalmának értékelése került megvitatásra. Erősen nemzedéki jelleget adott a vitának az a körülmény, hogy az antológia fiataljai az előttük járó írói generáció eredményeit erélyesen megkérdőjelezték és sematizmusban elmarasztalták. Az ellentétek a vita elültével sem szűntek. A továbbgyűrűző problémák néhány év múlva újabb vitába torkoltak. Tőzsér Árpád Egy szemlélet ellen (1963) című polémikus cikke nyomán lángolt fel a vita, amely méreteiben a legnagyobb volt a harmadvirágzás történetében. A több mint három hónapig zajló polémia során a legtöbb szó irodalomtudatunk hiányáról, a kritika fogyatékosságairól, a magyar könyvkiadás megoldatlanságáról, a szerkesztőségek munkájának elégtelenségéről esett. A Hét hasábjain húsz polémikus cikk jelent meg, írók, újságírók, kritikusok és egyszerű olvasók tollából. Néhány probléma tisztázása mellett azonban az látszik a vita legnagyobb eredményének, hogy alkalmat adott Fábry Zoltánnak az Antisematizmus című kiemelekedő tanulmánya megírására. Az élet- és irodalomszemlélet változásának nemzedékivé színeződő problémája merült fel más, különféle eszmei-politikai és esztétikai kérdésekkel összeszövődve az Egyszemű éjszaka (1970) című költői antológiát követő, néhány erősen polémikus cikk megjelenése után elülő vitában is. Irodalomkritikánk tulajdonképpeni indulását — a szórványos előzményeket nem számítva — 1954 elejére tehetjük. Ekkor kezdett Fábry Zoltán intenzíven publikálni kritikai jellegű tanulmányokat, esszéket. Sas Andor és Egri Viktor kritikai tevékenysége is felfokozódott, s ebben az évben jelentkezett az első — már szocialista körülmények között felnövekedett — kritikusi nemzedék is. Az ötvenes évek közepétől olyan kritikusi egyéniségek munkásságát tarthatjuk számon, mint Turczel Lajos, Rácz Olivér, Csanda Sándor és mások. Tevékenységük nyomán válik számottevő erővé az irodalmi bírálat. Soraik az ötvenes évek végére új nevekkel bővülnek: Rákos Péter, Gály Iván, Fonod Zoltán, Tolvaj Bertalan, Duba Gyula, Koncsol László, Tőzsér Árpád és mások, szerkesztők, írók, pedagógusok fejtenek ki váltakozó jelentőségű kritikai tevékenységet. Különösen 1958 után, az Irodalmi Szemle megjelenését követően lendül fel a csehszlovákiai magyar irodalomkritika. A minőségi és mennyiségi tényezők fejlődéséhez jelentősen hozzájárult a Hét „Fórum” címen meginduló irodalmi melléklete (1960— 1970), így a CSEMADOK KB képes hetilapja, akárcsak az egykori Fáklya, hatékonyan fokozhatta a publikálási lehetőségeket. Az irodalmi élet feltételeinek javulása újabb kritikusi ambíciók jelentkezését tette lehetővé. Ekkor indultak a hatvanas évek újoncai: Zsilka Tibor, Révész Bertalan, Tankó László, Kövesdi János, Szeberényi Zoltán és mások, akik a továbbiakban változó intenzitású és rendszerességű kritikai tevékenységet fejtettek ki. Felfigyeltető kritikai munka születik a fiatal költők tolla nyomán is: Gyüre Lajos, Kulcsár Tibor, Bárczi István, Batta György és Kmeczkó Mihály írásai gyakran meghaladják az alkalmi recenziók szintjét. A legtöbbet ígérő kritikusi nemzedék azonban a hetvenes évek fordulóján bontakozik ki. Az 1968 politikai destrukcióit felszámoló konszolidációs folyamat első éveiben fellépő fiatalok között markáns kritikusi egyéniségek formálódnak. Zalabai Zsigmond és Mészáros László munkásságának már eredményei vannak, de szép reményekre jogosít Tóth László, Varga Imre, Szilvássy József, Bodnár Gyula, Alabán Ferenc és Varga Erzsébet tevékenysége is. B Nem vállalkoztunk kritikánk negyedszázados történetének részletes bemutatására, csupán legkiválóbb munkásságának jelentősebb mozzanatait kíséreljük meg felidézni, főként azt tudakolva, milyen mértékben vették ki részüket szocialista irodalmunk fej lesztéséből, olvasóközönségünk neveléséből. Gyakran hangoztatott irodalomtörténeti közhely ma már, hogy a harmadvirágzás irodalmi kritikájának, s a vele párhuzamosan alakuló, részben ráépülő irodalomtörté
