Irodalmi Szemle, 1976

1976/7 - Szeberényi Zoltán: A csehszlovákiai magyar irodalomkritika 25 éve

netnek és elméletnek Fábry Zoltán (1897—1970), a burzsoá Csehszlovák Köztársaság legjelentősebb magyar marxista kritikusa rakta le alapjait. Ezzel a széppróza mellett a? irodalmi kritikában is helyreállt a folytonosság. A Harmadvirágzás (1954) című tanul mányában nemcsak névadója lett irodalmunk legújabb szakaszának, de indító lökés* adott irodalmi kritikánk fejlődésének is. Ez a terjedelmes tanulmány jelentette az első tudatos, átgondolt kritikai lépést. Követendő és követhető példát nyújtva a szakszerű, gazdag bizonyító anyaggal dolgozó, tüzetesen és szigorral elemező, széles világ- iodalmi horizontú kritikára. Ezzel, s az egy évvel később megjelenő Kevesebb verset — több költészetet! című tanulmányával lerakta irodalomtörténetírásunk alapjait is. Az első még az óvatosan, féltve-nevelve bíráló, a minden irodalmi tettnek őszintén örvendő kritikus megnyilatkozása, a második a már szigorúbb, kevésbé elnéző, a hibákat ké nyelmetlen pontossággal megnevező kritikára példa. Fiatal íróink, akik a kritikában inkább a feltétlen elismerést keresték, mintsem az „értelmes visszhangot”, a szokatlanul szigorú hangra, a magasra tett mércére, a kevésbé tapintatos megfogalmazásra igen élénken reagáltak. Fábry szigorú szavai sértődöttséget és felháborodást váltottak ki a kezdő, magukat fiatalos kritikátlansággal túlbecsülő íróink között. Az egyik induló prózaíró így emlékszik erre az eseményre: „Megtorpanást, mérlegelést, önmarcan- golást... Harcos vitákat, összecsapásokat eredményezett... vihart keltett berkeinkben. Felszisszentünk, szitkozódtunk és támadtunk, ahelyett, hogy önmagunkat, lehetőségeinket felmérően elgondolkoztunk s idejekorán okultunk volna.” A reagálás mindenekelőtt azt bizonyítja, hogy Fábry sorai elevenbe vágtak. Jelentőségüket fokozta, hogy tudatosították nemzetiségi irodalmunk indulásának legégetőbb problémáit: az át-nem- éltség, a művészi kiérleletlenség kérdését csakúgy, mint a semantizmus könnyítését: a frázist, az üres pátoszt és lelkesedést, a lakkozási hajlamot stb. A felhördülést főként Fábry szándékának félreértése váltotta ki: a fiatal írók nem értették meg, hogy nem írói létük ellen irányul a bírálat éle, hanem művészi felszínességük, téves nézeteik és helytelen következtetéseik ellen; főleg a realizmust kérte tőlük számon, szinte már mániákusan ismételve és variálva kedvenc szentenciáját: „A frázis egyetlen ellenszere: a realizmus.”

Az ötvenes évek közepétől jelentősen felfokozódott Fábry kritikai tevékenysége. Erre az időszakra nézve válik igazán érvényessé Turczel Lajos megállapítása: „A szlovákiai magyar irodalom leendő történészének ... műve megírásánál akarva nem akarva Fábry Zoltán társszerzőségét is vállalnia kell... Fábry Zoltán életműve kiszakíthatat- lan és mellőzhetetlen szerves alkotórésze a szlovákiai magyar irodalomnak.” A hatvanas évek elejéig tart ez a változó intenzitású, de töretlen folytonosságú, átgondolt kritikai munkásság. Ebben az időben szinte minden irodalmi eseményre reagál, a legapróbb mozzanat sem kerüli el figyelmét. Ö maga is utal erre a Harmadvirágzás című tanulmánygyűjteményének bevezetőjében: „Az újabb irodalmi periódusunkban... néhány évig zavartalanul lehettem kritikus: ez időszak első évtizedének majdnem ösz- szes könyveiről szóló írásokat gyűjti egybe e kötet..Személyes jelenlétével is irányító, viszonyító, pallérozó, vitákat eldöntő fórumot és erőt jelentett. Haláláig lelkes olvasója és értő, jó értelemben elfogult kritikusa maradt irodalmunknak. Az intenzív, a minden mozzanatra ügyelő, folytonos és precíz kritikai tevékenység azonban alábbhagyott. A kritikus figyelme más tájakra koncentrálódott: ... „a kritikust újra leváltotta a publicista: a német neofasizmus és nyugati atomimperializmus jöttével és erősödésével haladéktalanul el kellett foglalnom őrhelyemet” (uo.)

Ebben a keretben lehetetlen részletesen elemezni Fábry kritikai munkásságát. A kötetben közölt tanulmányok is csak ízelítőt adhatnak abból a fölbecsülhetetlen munkából, amelyet irodalmunk ápolása, nevelése, eszméltetése és irodalomkritikánk megteremtése, mozgósítása terén elvégzett. Inkább az arányok érzékeltetésére, az olvasói figyelem felkeltésére alkalmasak ama — itt nem közölt — tanulmányok iránt, amelyekből együttesen rajzolódik ki Fábry irodalomszemlélete, erkölcsi nézetei, és elvárásai az irodalommal szemben, sajátos líraelmélete, a műfajokkal, főként a novellával és a regénnyel kapcsolatos felfogása. Alig van irodalomelméleti probléma, amit nem vetett fel, talán a dráma az egyetlen műfaj, amiről nincs felfigyeltető mondanivalója.

A legritkább esetben marad meg a vizsgált mű keretei között, szélesebb összefüggéseket vizsgál. Turczel Lajos helyesen világítja meg kritikai módszerének jellemzőit „... az antifasizmusra koncentrált, a vox humana szolgálatára elkötelezett és a társa