Irodalmi Szemle, 1976

1976/7 - Dávid Teréz: Aranka III.

— Honnan tudod, hogy ő az? Hiszen neked nincs is apukád!

— Ki mondta? Mindenkinek van apukája...

— Neked nincs! — feleselt az aranyművesék ötéves Verája.

— Hát igenis van! És most jött meg a háborúból! Egész biztos, hogy ajándékot is hozott — felelte magabiztosan Erzsi, mert elhatározta, hogy ennek a vitának feltétlenül az ő győzelmével kell végződnie. A suszterék ötéves Janija azonban jobban volt informálva.

— Nyilasok nem járnak háborúba. Azok csak arra vannak, hogy vigyázzanak a zsidókra.

Erzsi nem hagyta magát. Szőke hajfürtjeinek tövéig elpirult és gőgösen kijelentette:

— Hát én megmutatom nektek, hogy Járnak háborúba és hogy az én apukám jött haza... Nem szoktam hazudni!... — hazudta öntudatosan és elindult a lakásuk felé, hogy szembenézzen a valósággal.

Odabent azonban egészen más kép fogadta, mint ahogyan elképzelte. Az egyik apuka az asztalnál ült és írt, a másik hátratett kezekkel sétált fel és alá. Aranka néni előttük állt, sápadtan és mereven. Az anyja nem volt sehol. Ajándékok nem voltak az asztalon, és a bácsik nagyon szigorúak voltak, ami ez ő elképzelésébe sehogyan sem illett bele. Nem ugrott hát rajongva egyik bácsi nyakába sem, ahogyan azt előre eltervezte, mélyről fakadó nagy komolysággal megállt a két ember előtt, rájuk emelte nefelejcskék angyalszemeit, parányi jobbját előrelendítette és azt mondta:

— Kitartás! Éljen Szálasi!

Az asztalnál ülő nyilas feltekintett, a másik elmosolyodott. Aranka nem tudta palástolni meglepetését.

— Hát te meg hogy kerültél ide? — kérdezte a fel-alá sétálgató nyilas.

— Azt hittem, hogy az apukám jött haza. Mert az én apukám is ilyen katona, mint a bácsi.

Arankának kimeredt a szeme. Erről az oldaláról még nem ismerte Erzsit, aki zavartalanul folytatta.

— És ha hazajön, hoz nekem ajándékot, mert jó vagyok.

— A magáé? — kérdezték Arankától.

— Az öcsémé... Idemenekültek az oroszok elől Cs itt várják be a háború végét.

— A háború dicsőséges végét...

— Persze ... azt... — helyeselt élénken Aranka.

— Derék kislány vagy... — dicsérték meg a kislányt és az egyik cukros-zacskót halászott elő fekete briccsnadrágja zsebéből.

— Az apukám küldi? — kíváncsiskodott a gyerek.

— Ö. Ha megjön, többet is hoz. — A „bácsi” meghintáztatta Erzsit a levegőben.

A kislány boldogan felkacagott és mindkét kezével belemarkolt a zacskóba. — A zsidóktól vette el a bácsi?

A két bajtárs felnevetett.

Jó ideig tartott, míg elült a derű a két férfi ábrázatán.

— Helyes kislány ... — mondta, és a magáéról kezdett beszélni.

— Olyan derék, mint az apja ... — engedett merevségéből Aranka.

A másik látogató közben összerakta az iratokat, betette a táskájába és megjegyezte:

— Azt hiszem, nincs sok értelme, hogy a bajtársnőt házkutatással zaklassuk. Úgyis csupán formaság lenne. Elég, ha becsületszavát adja ...

Aranka becsületszavát adta . ..

A nyilasok haptákba vágták magukat és tisztelegtek.

— Kitartás! Éljen Szálasi! — köszöntek el és udvairasan betették maguk után az előszobaajtót.

Fél óra múlva azonban elvitték a szemközt lakó aranyművesnét a Debrecenből menekült Kiszelka úrral együtt, akikről kiderült, hogy órás a Dembinszky utcában és Kleinmann a becsületes neve.

Mindez pedig azért történt így, mert Erzsi istenkéje nem vigyázhatott egyformán valamennyi báránykájára.