Irodalmi Szemle, 1976
1976/7 - Dávid Teréz: Aranka III.
Amíg így mérlegelte a lehetőségeket, leszámolt mindennel. Az egyik nyilas „testvér” közben elővett egy nyomtatványt és Aranka információi alapján a megfelelő rubrikába bevezette, hogy hány zsidó lakás ürült meg a házban, kik laknak a zsidók által elhagyott lakásokban. Számbavette a kapubejárat alatt porosodó szekrényeket, az óvóhelyen dohosodó foteleket, mindent felírt, mielőtt hozzáfogtak volna jövetelük eredeti céljához, a házkutatáshoz. Erzsi, a gyerekek csodálatos alkalmazkodó képességével, remekül beilleszkedett a háborús izgalmakba. Különös adottságukkal, amivel minden rendetlenség között feltalálják magukat és ráeszmélnek az abból származó örömökre, ő is boldogan érezte meglazulni a fegyelmet, és pesti élete hasonlítani kezdett azokhoz a napokhoz, amikor régi otthonában nagytakarítást rendezett a nagyanyja. Olyankor Erzsi felszabadultan ugrándozhatott a szobában, nem ütközött minduntalan tilalomba, az udvarra kirakott bútorokat is kénye-kedvére megmászhatta. A tekintélyőrző rendreutasításokat eleresztette a füle mellett, mert jól tudta, hogy elfoglaltságában a nagymamának úgy sem lesz ideje fenyegetéseit gyakorlatilag is beváltani. Ilyesféle boldog mámorban szaladgált Pesten is. Kitűnően működő ötödféléves logikájával azt is megérezte, hogy anyjának e napokban más irányba tornyosulnak a gondjai. Apjáról nem tudott semmit. Valami ugyan derengett benne homályosan, hogy egyszer egy katona bácsi az ágya fölé hajolt és megcsókolta őt, mire azt mondták neki, hogy: Látod, ő az apuci! De az is lehet, hogy az egészet álmodta csupán, vagy kis pajtásainak elbeszéléseiből formázta maga elé, akiknek édesapjuk, az időknek megfelelően, többnyire egyenruhát ölött magára. így azután apa és katona fogalma idővel eggyé forrott képzeletében, és rajongásának tetőpontját ez az ismeretlen „apuci” foglalta el, aki egyszer majd meglátogatja, megrakodva szebbnél szebb ajándékokkal. Esti imájához sohasem feledte el hozzátenni: „És segítsd haza az én apukámat sok ajándékkal”. Erről a pótimádságról persze csak ő tudott, mert az anyjával, aki sokat sírt és nagyokat hallgatott, ilyesmiről nem volt tanácsos tárgyalni. A Máriával folytatott séták is hozzájárultak képzeletének gazdagodásához... Ezeket a sétákat Erzsi nagyon szerette, mert felfedezte, hogy nem mindegyik katona szürke, mint Frédi. Vannak szép, fekete katonák is, akik fényes csizmát viselnek, zöld keresztes, piros karszalagot, és úgy csattog talpuk alatt a kövezet, mintha patkószeg helyett dallamok lennének beverve a csizmájukba. Erzsi egy idő óta ilyen apukát áldomott magának, mert ilyen katona volt újonnan szerzett kis pajtásának, Vikinek az apja is. Az egyenruha iránt érzett rajongása volt tulajdonképp a kezdeti motívuma később elmélyülő barátságának, és bár keserű irigységgel szemlélte, mikor a fiú átszellemült arccal kísérte el apját az utcasarokig, irigysége enyhült némileg, amikor Viki ezt a boldogságot megosztotta vele. Ilyenkor a járda szélén állva együtt búcsúztak kinyújtott karral a szolgálatba induló apától. A különbség csak annyi, hogy „Heil Hitler” helyett „Éljen Szálasi”-t kell mondani, magyarázta Erzsi Máriának és szerencséjét nem cserélte volna fel semmivel... De volt úgy is, hogy összekülönbözött kis barátjával és ilyenkor Viki kitagadta őt a kegyeiből, s megfosztotta attól a gyönyörűségtől is, hogy a nyilasapukát együtt kísérhessék az utca végéig. Ilyen napokon Erzsi maga-kigondolta, bosszúálló imádságokat mormolt, melyekben arról volt szó, hogy Erzsi saját apukája is hazajön a háborúból, temérdek ajándékkal megrakodva, és sokkal fényesebb uniformisban, mint a Vikié. Ilyenkor érezte megvalósulni vágyait, látta apját nyilas egyenruhában és látta a Viki irigységtől eltorzult kis ábrázatát. Gyönyörű elégtétel lett volna ... Egy szép napon aztán — Erzsi istenképe, úgy látszik, tréfálkozó kedvében lehetett, avagy ő is neheztelt valamiért Vikire — az utcába csakugyan befordult két feketeruhás, karszalagos katona és egyenesen abba a házba tartottak, ahol Erzsiék laktak. A kislányt megzavarta ugyan, hogy az apukák ketten vannak, dehát végeredményben jobb két apuka, mint egy se — gondolta, és szívverése elállt a gyönyörűségtől. Hátratett kezekkel, feszülő öntudattal, győzelemittasan sétált el a barátai előtt... — Megjött végre az én apukám is! Láttátok? A gyerekek látták, hogyne látták volna! Nem lehetett azt nem látni. De egyköny- nyen nem adták meg magukat.
