Irodalmi Szemle, 1976
1976/7 - Dávid Teréz: Aranka III.
gazdái távollétében. Kis csomaggal a kezében, köhécselve állt a lány előtt és pirosabb volt, mint valaha. — Katuska kérem, én holnap megyek. Nem tudhatom, hogy találkozunk-e még az életben, remélem, hogy igen. Ezért azt akarom mondani magának, ha az oroszok bejönnek... Bejönnek, Katóka, bejönnek... Ne nézzen rám olyan mérgesen... — és ekkor mintha könyörgés remegett volna a hangjában...1 — Bejönnek! — ismételte meggyőződéssel. — Hiába küldenek ki engem a frontra azért, mert ilyeneket mondogatok magának, de igen, Katica, én tudom, hogy azért távolítanak el, mert maga mindent elmond az asszonyának, dehát ez nem baj... Megyek! De vissza fogok jönni és azért azt akarom mondani, Katuska, ne higgyen el mindent, amit mondanak magának. Meg amit az oroszokról beszélnek... Az oroszok is emberek, katonák, mint mi vagyunk, és egy katona előtt, aki naponta szembekerül a halállal, az életnek nincs olyan értéke, mint a civilember előtt. Ezért aztán a katona néha olyasmit is elkövet, amit otthon, polgári életében aligha tenne... Mi is sok mindent csináltunk, amikor kint voltunk Ukrajnában... Bizony, ma meg sem tudom érteni. Mintha nem is mi lettünk volna... Mindezt csak azért mondom, hogy én akkor is elveszem magát, ha esetleg történne valami... Nekem nem fog számítani... Persze, csak ha maga is hozzám akar majd jönni, Katuska ... Mindezt anélkül mondta el Józsi, hogy Kata felfogta volna szavai értelmét, még kevésbé az értéküket. Kővé dermedten nézte a fiút, tiltakozni se próbált a szavakban rejtőző szemrehányás ellen. Ő valóban beszélt a méltóságos asszonynak Józsi kishitűségéről (és szerelméről is), de nem gondolta volna, hogy fecsegésének ilyen komoly következményei lesznek. Sajnálta a fiút, aki egy kicsit már úgyis hozzá tartozott, mert Kata azokat a férfiszíveket, amelyek érte dobogtak, legszívesebben gombostűre szúrta volna, mint rovargyűjtő a ritka bogarakat. Hiányozni fog neki Józsi, a búcsú pillanatában pontosan érezte, hogy hiányozni fog az alázata, sóvárgása, epedező, nedves tekintete és mindaz a kellemetesség, amivel hiú lányszívét eddig körülrajongta. Gépiesen vette át a csomagot, nem volt ereje tiltakozni, kibontani is elfelejtette, de tapintásából megérezte, hogy kockacukrot tartalmaz... Az ajtó csapódására tért magához. — Isten vele, Józsi — suttogta maga elé könnyesen. — Isten vele. — A jelenet annyira meghatotta, mintha nem is valóság lett volna, hanem egy amerikai film. Pillanatokig tartott, míg ráeszmélt, hogy a csomagot illett volna megköszönnie és útravalóul mondania valamit a fiúnak, aki most meghalni indul a hazáért... Mert bizonyos volt abban, hogy ő most egy hősi halált haló, derék hungarista katonával állott szemben. Ettől a gondolattól még jobban megilletődött és határozottan érezte, hogy tennie kellene valamit, valami méltót a helyzet komolyságához. De mit? Hiába szalad utána, utol nem éri... Az erkély ... Már kint is volt. Az elsötétített utcában sávot hasított a szobából kiáradó fény, ami szigorú büntetést vonhatott volna maga után. De Kata először életében nem gondolt előírásokra, meg törvényekre ... Először életében ember volt... Illetve asszony ... — Józsi... — hasított át a fény után a hangja is a sötétségen. — Józsi! Odalent katonabakancsok szabályos kopogása visszhangzott. — Józsi...! Mintha a lépések megszűntek volna. Igen, valahonnan a mélyből fojtott férfihang válaszolt. — Itt vagyok ... — Csak azt akartam mondani, hogy köszönöm. Köszönök mindent, Józsi! Isten megáldja! Vigyázzon magára, és ne haragudjon rám ... — 0, hát Józsi is elmegy? No, ez derék! így is kell... Minden egészséges ifjú embernek a harcmezőn a helye. Mindig is mondtam ... Az ezerarcú Hollósné hangja volt, mert az októbervégi szürkületet ő is ablakában töltötte. Kata búcsúja abbamaradt. Józsi kissé vontatottabban csattogtatta tovább bakancsait. Zavarában a lány még utána kiáltott: — Bátorság, Józsi, kitartás ... Éljen Szálasi...
