Irodalmi Szemle, 1976

1976/7 - Kot, Jozef: Veszélyben

Pedro néhány pillanatra elgondolkodott. Aztán így szólt:

— Kinyitnám a ketrecet és szabadon engedném őket. Eggyel több gondjuk lenne maguknak.

— Nem bánná a veszélyt, amely ebben az esetben méginkább fenyegetné a lakosság életét?

— Nem bánnám.

Jeges válasza szinte megdermesztett. Pedro felállt, és esetlenül kezet nyújtott.

— Mondja ezt meg a főnökeinek — mondta, — Én az oroszlánjaimat nem hagyom. Egyiket sem hagyom. Érti?

Elment, meg sem várva, hogy az ajtóhoz kísérjem.

10

Amikor másnap elmondtam Timkónak Pedro látogatását, elsápadt.

— Ez is azt bizonyítja — mondta —, hogy azonnal indítanunk kell a HÚSKONZERV- akciőt.

— Inkább ne — vetettem oda bátortalanul. — Rengeteg pénzbe kerül, és lehet, hogy ezáltal elviselhetetlen légkört teremtenénk. Mert mi történne, ha minden állatkert kapuja megnyílna?

Még jobban elsápadt.

— Ez igaz, ez igaz — mondta. — Akkor hát mihez kezdjünk?

— Lehet, hogy már régen megszűnt a veszély — bátorodtam neki. — Ennyi idő után... Az oroszlánok talán mind éhen pusztultak, vagy a vonatok, autók kerekei alatt végezték, s azóta már egy sincs belőlük.

— Hogyan... hogyan merészel — Timkónak megbicsaklott a hangja —, hogyan merészel kételkedni?

— Csupán megkíséreltem Józanul mérlegelni a helyzetet.

— Nem, soha... soha... — Timkónak remegett a keze. — Most kezd el kételkedni, most, amikor minden olyan... Nem, nem, ez lehetetlen. Érti? Lehetetlen.

— Akkor mutasson nekem egy oroszlánt — vettem ismét bátorságot. — Csak egyetlen egyet. Ttudja, hogy ennek az oroszlános mesének már jóformán senki sem hisz. Az emberek egyre-másra kérdezgetik, minek ez a sok rendkívüli intézkedés, ha oroszlánok tulajdonképpen ...

— Hallgasson — vágott a szavamba. — Még valaki meg találja... Megvan — kiáltott fel diadalmasan. — Ö, miért is nem jöttem rá előbb. Miért is nem jutott hamarabb eszembe! — Színpadias mozdulatokkal csapkodta a fejét.

— Micsoda, kérem?

— Tudom már, hol vannak. Tudom már, hol rejtőznek. Tudom már, hol kell keresnünk őket.

Ránéztem.

— Nem értem.

— Képzelje el, hogy éjszaka egyedül megy az utcán, sehol egy árva lélek, és hirtelen oroszlánnal találkozik. Mit tenne? Az első pillanatban, amint legyőzné kezdeti ijedtségét és ellenszenvét, megpróbálná magához csalogatni, magához édesgetni, megpróbálna a közelébe férkőzni, nyakörvet dobna rá, és elvinné haza. Persze, a bestiát nem a lakás díszéül, s nem azért vinné haza, hogy nagyszerű sétákat tegyen vele, hanem azért, mert ez a dög egyszerre korlátlan hatalmat adna a kezébe, megbújhat mögötte, rémisztgetheti vele felebarátait, megengedhet magának mindent, ami csak eszébe jut, egyszóval olyan kényelemre, szabadságra tesz szert, amilyenről még csak nem is álmodott. Érti már? Akinek van otthon oroszlánja, maga is oroszlánná válik. És az oroszlánok itt vannak a városban, közöttünk. Itt ólálkodnak, hogy ránk vessék magukat, éppen azért azonnal ártalmatlanná kell őket tennünk.

— De ahhoz, hogy ártalmatlanná tehessük — mondtam —, előbb meg kell találnunk, fel kell fednünk őket. De hol kezdjük?

— Az adott esetben — mondta Timko — mindenki gyanús. És minél kevésbé szembetűnő valaki, annál gyanúsabb. — Egyre izgatottabb lett, az arca lángolt, a szeme égett, mintha ez volna élete legboldogabb pillanata. — Tudja, kinél kezdjük? — dörzsölte elégedetten a kezét. — Vrúbel'nál.