Irodalmi Szemle, 1976

1976/7 - Kot, Jozef: Veszélyben

11 Vrúbelhoz délután mentünk ki. Kint laktak egészen a város szélén egy eléggé ütött- kopott kis villában, ám a környező zöld növényzet eltakarta piszkos falait és esetlen formáját. Timko néhányszor megnyomta a csengőt. Ogy látszott, hogy senki sincs otthon, de aztán papucsban előcsoszogott Vrúbeľ. — Üdvözlöm, kolléga úr — intett neki Timko kedélyesen. — Magukhoz jövünk. — De én... én... — Vrúbel'nek kiverte a verejték a homlokát. — így bejelentés nélkül. — Semmi baj, semmi baj — mondta Timko. — Ne csináljon magának gondot belőle. — Ugyanis éppen festünk — mondta Vrúbel és nagyot lélegzett. — Ilyen pechet. — Festenek? — Igen, igen, már reggeltől festünk. Az egész ház a feje tetején áll, tudja, hogy van ez. Hát a viszontlátásra, uraim. Becsapta az orrunk előtt az ajtót. — Hallatlan — tört ki Timko. — Ez nem volt hajlandó fogadni minket. — Ha egyszer fest — mondtam. — Maga szamár — kiáltott rám. — Nem látja, hogy festőknek itt híre sincs? Se létra, se festékek. Sőt, még az ablakok sincsenek összefröcskölve. — Nyiván nem akart bennünket beengedni — mondtam. — De miért? — Ez pofonegyszerű — mondta Timko. — Azért, mert oroszlánt rejteget. — Akkor egy már megvan — mondtam félig komolyan. — Sokkal könnyebben ment, mint ahogy hittük. Ám Timko hirtelen elkomorodott, összeráncolta a homlokát, és a hangja megreme­gett. — Nem bocsátott be bennünket, mert volt hozzá bátorsága, hogy ne engedjen be — mondta kisvártatva. — Ez ugyan azt is bizonyítja, hogy nem ok nélkül bátor, de ugyan­akkor ez a zsarolás határtalan lehetőségét biztosítja számára. És mi mindnyájan meny­nyire csodálkoztunk ellenkezésén az OEV-akciókkal szemben. A kezdet kezdetétől, ha emlékszik rá, nem rokonszenvezett velünk. — Ez igaz — mondtam. — Sőt, állandóan ellenünk szegült. — Még az első napokban foghatta — mondta Timko. A városban Hantákkal találkoztunk. — Ä, az OEV-harcosok — integetett már messziről. — Mi újság? — A helyzet komoly — mondta Timko. — Sokkal komolyabb, mint gondoltuk. — Nagyon a szívére veszi a dolgokat — mondta Hanták. — Kímélnie kellene ma­gát. A biztonsági már két hete a tengernél hűsöl, maga meg... — Tudom, hogy mi a kötelességem — mondta Timko. — így van ez rendjén — mondta Hanták. — Itt vagyok például én... Én a gazda­sági dolgokkal törődöm, az oroszlánok meg ... Nem állítom, hogy az oroszlánok nem fontosak. De pillanatnyilag, amíg nem fenyeget közvetlen veszély, legjobb nem gon­dolni rájuk. Hát akkor, jó vadászatot! Hanták hangja meglepett. így még soha nem hallottam beszélni. De Timko egy kis idő múlva megmagyarázta. Kétségtelen, hogy az első napokban ő is fogott egy orosz­lánt. Most taktikát változtat. Timko egészen elszontyolodott. Indítványozta, hogy men­jünk, igyuk le magunkat. Elutasítottam. — Még semmi sincs veszve — mondtam. — Hát akkor mit javasol? — Kerítsünk magunknak mi is egy oroszlánt — mondtam lassan, megfontoltan. — Ez igen, nagyszerű ötlet — vert a vállamra Timko. — De hogyan? — Én talán tudnék szerezni — mondtam. — Próbáljam meg? — Igazán? — A szeme felcsillant, de a szomorúság már nem tűnt el belőle. Nyilván még jobban bántotta, hogy átvettem a kezdeményezést. Számomra azonban ez az érzés egészen kellemes volt. — Ahogy mondtam... És lehet, hogy többet is tudok keríteni. Akkor aztán Vrúbel és Hanták fölébe kerekedünk. — Uramisten, uramisten — csóválta a fejét hitetlenkedve.

Next

/
Thumbnails
Contents