Irodalmi Szemle, 1976
1976/7 - Kot, Jozef: Veszélyben
a játék már elkezdődö.tt. Visszakozni nem lehet. Sőt, úgy kell majd gondolkodnom, mint két Timkónak és két Hantáknak: csak akkor lesz egyáltalán értelme annak, hogy gondolkodom. Ha Timko azt parancsolja, hogy hegyezzek meg neki egy ceruzát, én mindjárt kettőt hegyezek meg. Egy ceruzát bárki meghegyezne, ezért még nem kellene engem maga mellett tartania. De két ceruzát — ezt csak éntőlem várhatja el. És ha nem akad senki, aki egyszerre három ceruzát hegyezne meg neki, talán egész elviselhető életem lesz. Elviselhető még ebben a veszélyes helyzetben is. — Miért hallgat? — zökkentett ki hirtelen gondolataimból. — Már mennem kell — mondtam gyorsan. — Viszontlátásra. A folyó felől hideg szél fújt. Fölhajtottam a kabátom gallérját, és sietős léptekkel indultam haza. 9 Ahogy az ajtót nyitottam, egyszer csak belebotlottam valamibe. A küszöbön egy alvő embert pillantottam meg. Meggyújtottam a lámpát, és még nagyobb lett a meglepetésem, amikor az alvóban Pedróra ismertem. Zavartan dörzsölgette a szemét, aztán rám nézett, és azon nyomban magához tért, mintha éppen akkor jött volna. — Emlékszik még rám? — pattant föl. — Ugye, emlékszik? — Maga? — Bizalmatlanságot színleltem. — Egy csoportban voltunk — magyarázta —, ott, ahol azt az árkot ástuk. — Persze, persze — mondtam. — Beszélnem kell önnel. Bevezettem, leültettem a lakásomban levő egyetlen székre, én meg a rekamiéra telepedtem. Kérdezés nélkül cigarettára gyújtott. — Nos, mi nyomja a szívét? — kérdeztem végül. — Hallottam, hogy maga nagykutya — mondja fojtottan —, hogy a maga kezében összpontosul az egész oroszlánügy. — Nem olyan vészes az egész. — Megkínáltam konyakkal, de elhárította. — Az árokásás igazán ostobaság volt. Egy hétig nem éreztem a karomat. Ha az ember nincs hozzászokva a lapáthoz ... — Hagyjuk ezt — vágott a szavamba. — Remélem, maga is karriert csinált — mondtam. — Hiszen akkor, amikor még minden zavaros volt, parancsnoknak tették meg. — Tudja jól, hogy csak azért, mert már volt némi tapasztalatom oroszlánok dolgában. — Igen, ha jól emlékszem, maga oroszlánszelídítő volt. — Én oroszlánszelídítő vagyok — mondta megnyomva a szót. — Éppen ezért vagyok torkig az egésszel. — Maga a tudásával, gyakorlati tapasztalataival nagyszerűen támogathatna bennünket ... — Nem — fojtotta belém erélyesen a szót. — Megmondtam már, hogy én oroszlánszelídítő vagyok. Gyermekkoromtól közöttük nőttem fel. Jobban ismerem őket, mint magamat. Minden egyes ordításuk többet mond nekem, mint a szavak sokasága. Összebarátkoztam velük. És éppen ezért nem tehetem. — Végül is ez a maga dolga — mondtam. — Senkinek sem akarjuk a lelkiismeretét terhelni. Nem is parancsolgatunk senkinek. — Hallgasson ide — hajolt oda hozzám, szája sarkában lógó cigarettával. — Kérdezhetek magától valamit? — Tessék ... —De őszintén válaszol. — Nincs okom hazudni magának. — Megtudtam — mondta csaknem suttogva —, hogy rövidesen megjelenik a határozat, mely szerint az oroszlánokat ki kell irtani. Azokat is, amelyek biztos zár alatt vannak a ketrecekben. Az én oroszlánjaimat is. A határozatról még nem hallottam semmit. Azt azonban tudtam, hogy az OEV az ország minden cirkuszának és állatkertjének CSAK OROSZLÁNOKNAK feliratú mérgezett húskonzerveket szándékszik küldeni. — Ha ez igaznak bizonyulna, mit tenne?
