Irodalmi Szemle, 1976

1976/7 - Kot, Jozef: Veszélyben

— Megérkeztünk — mondtam. — Már fönt vagyunk a legfelső emeleten. KI kellene szállnunk.

— Vagy vegyük ezt a vívmányt, felvonóban utazgatni — mondta Hanták. — Földszintes kis viskóban születtem. Liftre gondolni se mertünk.

Gondosan becsuktam az ajtókat, és a felvonót leküldtem a földszintre.

— Igen, igen — mondtam. — A felvonó kitűnő dolog.

— Ügy, úgy — mondta Hanták, és bement az irodájába.

Timkőt elkapta a fegyvervásárlási szenvedély. A hivatalunk egyre inkább katonai múzeumra hasonlított: a régi kézifegyverektől és kanócos puskáktól egészen a könnyű tábori tarackig, amelyet virágállvány helyett az ablakhoz állítottunk, volt itt minden.

— Ha le akarjuk győzni az oroszlánokat — mondta Timko —, erősnek kell lennünk. Edzenünk kell magunkat.

Reggelenként mindketten súlyzókkal gyakoroltunk. De inkább volt az szertartás, semmint edzés. Timko arra az időre leengedte az ablakredőnyt, megjegyezve, hogy az ellenség nem alszik, és nem fedhetjük fel előtte védelmi előkészületeinket, még ha kicsi is a valószínűsége annak, hogy fellát ide a nyolcadik emeletre.

Vrúbel kérte az elbocsátását, de Hanták erélyesen visszautasította. Már rég nem a mi irodánkban ült, de az üzemi étkezdében Így is állandóan azt hajtogatta, hogy egy napon ez a mi egész fegyvertárunk a levegőbe repül, és ő nem kockáztatja az életét néhány dekagramm puskapor miatt.

— Ez gyávaság, Vrúbel kolléga — támadt rá Hanták. — Mindnyájan egy szekéren utazunk, minden oldalról oroszlánok lesnek ránk, és maga szökni próbál. Fuj!

Mindnyájan éreztettük vele mély megvetésünket.

8

Egyik délután régi nőismerősömmel találkoztam. Eredetileg el akartam kerülni, de bizonyára ő hamarabb észrevett, így aztán a találkozás elől már nem lehetett kitérni.

— Rég nem láttam — mondta.

— Mostanában nagyon sok a dolgom — mondtam.

A közeli parkban leültünk egy padra.

— Sokat gondolok magára.

— Igazán?

— Maga akkor nem akarta elhinni, amit mondtam. Remélem, most már elhiszi.

— Mit?

Fürkészve ránéztem.

— Akkor az oroszlánokról beszélgettünk.

— Azóta se látott senki egy fia oroszlánt sem — mondta kihívóan. — Vagy talán maga látott?

— Én? — hökkentem meg. — Az, hogy én láttam-e, nem fontos.

— Remélem, maga nem oroszlánász.

— Nem, én az OEV híve vagyok.

Felvihogott.

— Nem hiszi?

— Beszéljünk valami másról.

— Ha nem volnék oroszlánellenes, talán valami másról is beszélnék magának. De megdöbbent a maga alapvető kérdésekben tanúsított közömbössége.

— Tudja, hogy az idegeimre megy? Igazán. Mindenki az oroszlánokról beszél, az oroszlánokról, amelyek talán nem is léteznek, mindenki nagy tetteket hangoztat, csupa oroszlánász, oroszlánverő, OEV-es, mintha megállt volna az élet.

— Állandó veszélyben élünk — mondtam. — Állandó harcban. Ez is élet. És talán sokkal értékesebb élet. Máról holnapra csak a legyek élnek.

— Fagylaltot akarok — mondta hirtelen.

— Veszélyben vagyunk, és maga fagylaltot akar. — Azzal a szent meggyőződéssel álltam fel, hogy soha többé nem állok szóba vele. A végén még fülébe jutna Timkó- nak vagy Hantáknak. Hátha az egész nem egyéb szándékos provokációnál, amely árnyékot akar vetni az OEV mozgalomra? Azon kaptam magamat, hogy úgy gondolkodom, mint a fölötteseim, és a homlokomat egy kissé kiverte a verejték. Csakhogy