Irodalmi Szemle, 1976

1976/7 - Kot, Jozef: Veszélyben

A téren a tűzoltók fúvószenekara játszott. A zenekar fölött DICSŐSÉG AZ OROSZ- LÄNVERÔKNEK feliratú transzparens lebegett. Közvetlenül az emelvény mellett posztóval letakart asztal állt, az asztal mögött szemüveges férfi ült. Mindjárt láttam, hogy a borbély az.

— Ez itt a maga gondjaira van bízva? — kérdeztem örömmel az ismerős arc láttán.

— Az enyémre — mondta, és végigmért. Egyetlen mozdulatával sem árulta el, hogy ismer, de meglehet, nem is tettette magát. — Jelentkezni jött?

— Egy bizonyos Kraviariknál kell jelentkeznem — mondtam.

— Milyen tapasztalatokkal rendelkezik az oroszlánok elleni harcban? — kérdezte, és egy tiszta kérdőívet húzott elő.

— Egyelőre semmilyennel — mondtam.

— Van itt egy cirkuszosunk, aki estéről estére az oroszlán szájába dugta a fejét — mutatott rá a fiatalok kisebb csoportjára.

— Én még soha életemben nem láttam oroszlánt. Cirkuszban sem.

— Ez a mai fiatalság — mondta Kraviarik. — Bezzeg én fiatal koromban minden nyáron elmentem a cirkuszba. És azt, kérem szépen, ki kellett érdemelnem. Méghozzá hogyan, nemcsak úgy tessék-lássék.

Megkérdezte a nevemet, a koromat és a kedvteléseimet.

Zavarba jöttem.

— Nincs semmilyen kedvtelésem.

— Helyes — mondta Kraviarik. — Az oroszlánok elleni harcnak tiszta fejjel kell nekivágni. Mindent ki kell szellőztetni belőle. Egyszóval, meg kell szabadulni a gátlásoktól.

— Mi lesz a dolgom? — kérdeztem túlzott udvariassággal. — Hová oszt be?

— Majd meglátjuk.

Aztán befutott egy rozoga teherautó. Kraviarik magához intett egy sötét bőrű, feszes trikós, zömök fiatalembert, és néhány szót váltott vele. Utána a csoporthoz fordult.

— Ez itt Pedro, az állatszelídítö — mondta. — Ö lesz a parancsnokuk.

A sötétbőrű fiatalember mélyen meghajolt. Már a módból is, ahogyan ezt tette, világossá vált előttem, ez lesz az a cirkuszos, aki minden este az oroszlán szájába dugta a fejét. Felkapaszkodtunk a platóra, ahol már ott hevertek a lapátok és a csákányok. Az autó elindult a téren, miközben erős szél akaszkodott belénk. Az oroszlánfejekkel telepingáit oldaldeszkákba kapaszkodtunk. A járdáról az emberek kendőkkel integettek. Sőt, egyszer úgy rémlett, mintha a tegnapi nőismerősöm integetne. A rohanásban azonban nem tudtam megállapítani. A gépkocsi kivitt bennünket a városból. Tágas réten szálltunk le, amely a forró nyári vasárnapokon kirándulóhelyül szolgált.

— Itt kell árkot ásnunk — mondta Pedro.

— Hol? — kérdeztem.

— Akárhol — mondta.

Elkezdtünk huzakodni, honnan kezdjük, milyen mély és milyen széles legyen az árok, és egyáltalán, vitatkoztunk mindenen, ami csak egy kicsit is összefüggött az árokásással. Végül is Pedro azt javasolta, hogy külön-külön ássunk.

— Hol van az megírva, hogy annak közös ároknak kell lennie — mondta. — Ásson mindenki olyan árkot, amilyet akar.

Javaslatát közfelkiáltással elfogadtuk, és egy kis idő múlva buzgón munkához láttunk. Én gyérebb fűvel benőtt helyet választottam, de rövidesen megbántam, mert a talaj köves volt.

Még egy óra se telt bele, amikor odarobogott egy motorkerépár. Fehér karszalagos férfi szállt le róla.

— Mit csinálnak maguk itt? — kérdezte komoran.

— Ásunk — mondta Pedro.

— Nincs értelme — mondta a fehér karszalagos férfi. — Olyan döntés született, hogy nincs értelme árkot ásni.

Mindnyájan meglepődve néztünk rá.

— Nos, egyszerűen nincs értelme — mondta gyorsan, és lesütötte a szemét. — Rájöttünk, hogy az oroszlán az árkot átugorhatja.