Irodalmi Szemle, 1976

1976/7 - Kot, Jozef: Veszélyben

A helyzet azonban még nem volt vészes, így aztán ebéd után mindnyájan hazamentünk. Az utcák tele voltak megszeppent, siető emberekkel, mint amikor az első nyári vihar őlomszürke felhői közelednek. A lapok esti kiadásai eléggé eldugott helyen rövid hírt közöltek az állatkertben történtekről. Minden hír arról számolt be, hogy pontosabban meg nem határozott időben megszökött egy oroszlánfalka, és szétszéledt a környéken, éppen ezért nem ajánlatos magányosan, különösen a késő éjjeli órákban sétára indulni. Noha közvetlen veszély egyelőre nem fenyeget (magában a városban eddig még egyetlen szökevényt sem észleltek), a lakosságot mégis a legnagyobb óvatosságra intik, mert fennáll a veszély, hogy a kiéhezett ragadozók esetleg az embert is megtámadják.

Az aznapi televíziós közvetítés végén az állatkert igazgatója jelent meg a képernyőn. Miután röviden felsorolta a ragadozókat, amelyeket nagyok és kicsinyak egyaránt megcsodálhatnak az állatkertben, majmokról, csimpánzokról szóló, filmfelvételekkel illusztrált néhány vaskos tréfa után rászánta magát, hogy az oroszlánokról is szót ejtsen. Sajnálkozását fejezte ki, hogy az állatok éppen a félévi leltározások idején szöktek meg, s ez rossz benyomást tehet a felsőbb szervekre, ugyanakkor a szökevényeket teljesen békés, a macskafélék családjához tartozó ragadozóknak jellemezte, amelyek a civilizációval való kapcsolatuk során kellemes tulajdonságokra tettek szert és példás fegyelmet tanultak. Az igazgató felkérte a lakosságot, hogy a természet szeretete nevében segítsen az állatkertnek felkutatni a szökevényeket. Ha valaki meglátná vagy segítene elfogni az értékes ragadozókat, jutalmul állandó állatkerti belépőjegyet kap, amellyel ingyenesen megnézheti az egyes pavilonokat és terráriumokat, ideszámítva a majomfarmot is. Befejezésül ismét rátért a majmokra, és előadását egy anekdotával zárta, amelyet nevetőgörcsei miatt végig se bírt mondani.

A rádiónak tanulságosabb műsora volt. Afrikai diákok egy csoportja lépett fel benne, és arról beszéltek, hogyan biztosítják magukat hasonló bajok ellen az ottani állatkertek. Egyikük tört nyelven elmondta, hogyan hallott egy holdvilágos éjszakán oroszlánordítást; erre a rádióban tüstént lejátszották egy népi imitátor fellépésének egy részletét, aki ezért a tudományáért az afrikai ragadozók utánzásának első díját és a Sivatag Királya megtisztelő címet kapta.

Fölhívtam Timko kollégámat, hogy hallgatta-e a rádiót, de nem jelentkezett. Megpróbáltam körbetelefonálni minden ismerősömet, de egyedül csak Hanták vette fel a kagylót.

— Parancsol valamit? — mondta fennhéjázón.

— Nem, semmit. Csak eszembe jutott... Mondja, nem fél?

— Hogyan, kérem?

— Nekem már fáj a fejem ettől a sok beszédtől.

— Pedig ez szükséges — mondta Hanták. — Nagyon sok dolog, amely nélkül el sem tudjuk képzelni az ember életét, kellemetlen. Vegye csak példának okáért a hideg vízzel való mosakodást.

— Én arra a oroszlános ügyre gondolok.

— Ja vagy úgy — hökkent meg. — Szóval maga arra az oroszlános ügyre gondol.

— Igen.

— Fel a fejjel, barátocskám. Maga még túl fiatal ahhoz, hogy lógassa a fejét. Az olyanoknak, mint maga, példaképül kellene szolgálniuk. Biztonságot, rettenthetetlenséget kellene árasztaniuk maguk körül.

— Ii-gen — dadogtam.

— Komolyan beszélek.

— Természetesen — mondtam. — Megpróbálok biztonságot árasztani. És rettenthetetlenséget.

— Ez már beszéd — mondta Hanták. — A fiatalság legyen példakép.

4

Elhatároztam, hogy megfogadom Hanták tanácsát. Nem azért, mert a felettesem, vagy mert természetemnél fogva tekintélytisztelő vagyok. Hanem azért, mert a biztonságérzet terjesztésének gondolata mindennél csábítóbbnak tűnt fel előttem: a mene-