Irodalmi Szemle, 1976
1976/7 - Tóth László: Tanú és tanulság (Jegyzet Szabó Béla hetven évéhez)
tanú és tanulság Jegyzet Szabó Béla hetven évéhez Most, hogy Szabó Béla hetvenedik születésnapjának visszavonhatatlan és megmásíthatatlan ténye e sorok rögzítése késztet, nem tudok nem gondolni arra a tíz-tizenkét éves falusi kisdiákra, aki néhány estén lelkesedve és izgalommal bújta a népkönyvtár egyik — gyakori használattól kopott — kötetét, a Marci, a csodakapust. A gondtalan gyermekkorát végtelen focicsatákkal múlató, nagyszerű küzdelmekről és fényes győzelmekről álmodó kisdiáknak és annak az ifjúsági írónak a találkozására, akinek — Fábry Zoltán jellemzését kölcsönözve — „nem volt gyermekkora, zavartalan öröme, ki sose lehetett gyerek: boldog és elfeledkezett, és aki épp ezért mindig és mindenben ezt várja és akarja. Ezért írt: ezért a boldog gyermekségért, ami neki sosem adatott meg..Nem tudok nem gondolni arra a tizenhat-tizenhét éves középiskolásra, pontosan tíz éve ennek, aki egy sokszorosított diáklapot szerkesztve, bőséggel áradó ver- selményeire türelmetlenül várja az igazi újságok és igazi szerkesztők válaszát. Emlékszem az első ösztönös, tétova lépésekkel járó költő-önjelölt és a szerkesztő „találkozására”, akitől először hallottam az írástudó önfegyelméről és felelősségéről, a költői képek szerepéről és erejéről, s arról is, hogy a legszabadabb szabadverset is szigorú belső törvényszerűségek igazítják. Nem tudok nem gondolni az irodalmi élet előszobájában cigarettát cigaretta után elfüstölő, türelmetlenül föl-alá járkáló, bebocsátást váró fiatal költő s az egyik párizsi útjáról épp megtérő idős író találkozására, egyébként ez volt az első személyes találkozásunk is, amelyből, pontosan emlékszem, az arca jelentette számomra a legnagyobb felfedezést, a legigazabb élményt. Az az arc, amelynek vonásaiban, Turczel Lajos találó észrevétele szerint, benne van „a bús-képű lovagnak, Don Quijoténak megszállott mániákussága, a Dosztojevszkij-hősök félszeg egzaltáltsága és olykor Kakuk Marcinak keserű, torzra sikerült csibészmosolya is.” Nem tudok nem gondolni további találkozásainkra sem, amelyek éppoly közvetlenek és őszinték voltak, mint a legelsők: akár verset írni a Luxorba menekülve valamelyik kézirata fölé görnyedve, akár valamelyik hentesüzletben grillcsirkéért vagy kenyérboltban péksüteményért sorakozva, akár egy színielőadás szünetében vagy tárlatmegnyitón, akár valamelyik szerkesztőségben vagy írószövetségi munkaértekezleten került rájuk sor. Nem tudok nem gondolni ezekre a találkozásokra, mert életemnek egy (vagy több?) olyan érzékeny szakaszát kísérik végig, amely emberségről, íróságról vallott nézeteim kialakulásában döntő jelentőséggel bírt. Szabó Béla nélkül nem lettem volna az és olyan, aki és amilyen vagyok. Vannak az irodalomnak — a miénknek is bőven — olyan tényezői, amik (akik) a különböző folyamatok és jelenségek szempontjából teljesen közömbösnek bizonyulnak. Szabó Béla nem tartozik közéjük. Nélküle Jó néhány dolgot nem írtam — mert: nem írhattam — volna meg, s jónéhányat pedig másként róttam volna papírra. És — azt hiszem — nemcsak rólam, hanem egész nemzedékemről is elmondható ugyanez. Élő jelenlétével, egyéniségének vonásaival az egész Vetés-csoport arculatának formálódására hatással volt. És aki hat, csak az él, csak az számít. Erényeivel és — minek tagadjam? — tévedéseivel egyaránt. Mert — bizonyos helyzetekben, a körülmények bizonyos összejátszása esetén — nemcsak a Jó példák, hanem a tévedések is ösztönzőek lehetnek. És minek tagadjam, hogy nekünk nemcsak a fénylő példákból, de a balutakból is bő alkalmunk volt (és van) okulni. Minek tagadjam,
