Irodalmi Szemle, 1976

1976/7 - Mészáros László: A mosolygó asszony (Dávid Teréz hetvenéves)

hogy Szabó Bélával is igy — ilyen kettősségben — vagyok. Hogy sok mindenben eltérőek az elképzeléseink, sok mindenben szembenállunk, vitázunk egymással? Egyben azonban teljes az egyetértés közöttünk: ha szembenállunk és vitázunk is olykor, mindig őszintén és hittel tesszük. Így természetes, így törvényszerű. Mert tudjuk: csak ez az őszinteség és hit biztosíthatja, hogy sose a tanítvány és tanítómester hamis pátoszával közeledjünk egymáshoz — meggyőződésem, hogy egyikünknek sincs erre szüksége —, hanem közös gondolkodásban és közös küzdelemben edzett társként. Hogy kapcsolatunk az alapozó és a falrakó kőműves igaz kapcsolata lehessen. De el kell még mondanom azt is, hogy — e jegyzet első fogalmazványát elolvasva — egyik kollégám ekképp summázta észrevételeit: úgy hat, mintha ez a születésnapi köszöntő kettőtök személyes ügye lenne. Igaza volt, nem tévedett. Valóban személyes ügynek érzem Szabó Béla hetven évét. Azzal, hogy e személyesség mögött közösségi törekvések és közösségi erők szolgálnak hátterül. Töprengéseim pedig talán nem bizonyulnak megfelelőnek arra, hogy velük a fennhangon ünneplők társaságába lépjek. Sőt még arra sem, hogy Szabó Bélát szóba ejtve, a költőről, a regényíróról, az ifjúsági íróról, a nap- lóíróról, az életrajzíróról, a drámaíróról, a publicistáról értekezzem. Csak íróságának lényegét kívántam megragadni. Azt a tenni-akarást, azt a szólás-vágyat, ami arra ösztökélte őt, hogy egész életében irodalmunk szorgos munkásembere legyen. Mert vannak az irodalomnak is munkásemberei, akik bár váltakozó szinten és sikerrel, de állandó és kitartó jelenlétükkel tesznek hitet emberségük, igazságuk mellett. Akik nélkül szegényebbek, kevesebbek lennénk. Akikben tanú, tanító, és tanulság együtt él. Miként a hetvenéves Szabó Bélában is, akit köszönteni személyes ügyem, nekem, a csaknem egy teljes emberöltővel fiatalabb pályatársnak. És hiszem, hogy nincs csehszlovákiai magyar írástudó és olvasó, aki ne érezné ezt legalább ugyanígy személyes ügyének.

Tóth László

a mosolygó asszony

(Dávid Teréz hetvenéves]

A hetvenedik születésnapját ünneplő Dávid Terézben a Csehszlovákia magyar dráma- irás, ifjúsági- és gyermekirodalom, valamint szatíraírás egyik legmarkánsabb képviselőjét köszöntjük.

Dávid Teréz már a második világháború előtt is kísérletezett drámaírással, de az első nagy sikert csak az 1958-ban bemutatott Lidércfény hozta meg számára, amelyet a Hviezdoslav Színház vitt színre. A szlovák kritika figyelmét egyébként már egy korábbi művével, Az asszony és a halál-lal is felkeltette. Fábry Zoltán Pallasz Athénéhez hasonlította őt, aki — már túl az ötvenen — teljes fegyverzetben lépett az irodalom küzdőterére. Az impozáns „betörés” után művek és bemutatók egész sorával bizonyította drámaírói rátermettségét és a modern kor problémái, erkölcsi dilemmái iránti érzékenységét. Alig több mint tizenöt év alatt öt ízben volt Dávid-bemutató a Magyar Területi Színházban (Dódí, Vidor család, Az asszony és a halál, Időzített boldogság, Bölcs Johanna]. Két utóbbi műve szlovák és cseh színpadokon is bemutatásra került, műkedvelő színjátszóink pedig szinte állandóan műsoron tartják darabjait.

De Dávid Teréz nem elégedett meg a színpad meghódításával, hanem sikerrel kísérelte meg a széppróza területére való betörést is. 1964-ben Kísértetek múzeuma címmel elbeszéléskötetet adott ki, amelyet két év múlva érdekes szatirikus regénye, a Kása- hegy követett. Majd ifjúsági regényekkel jelentkezett: Ifjúságból elégtelen (1970), A feneketlen láda kincse (1972) és Időzített boldogság (1973). Az utóbbi a sikeres