Irodalmi Szemle, 1976

1976/6 - FIGYELŐ - Bodnár Gyula: Ősbemutató a Tháliában

kább így: mérhetők, hogy mennyire sikerült a művészetbe emelni őket, milyen hasznos, tanulságos, elgondolkoztató üzenetet sikerült gyúrni belőlük, és nem utolsósorban, hogyan tükrözik a valóságot. Lévén mai tárgyú darabról szó, ez utóbbi különösen fontos, hiszen a társadalmi lét mélyebb rétegeit ismerő néző azonnal meghallja a hamis hangot, észreveszi a mondvacsinált elemeket, az ablakos részeket.

A bemutató nyersanyagát nemigen lehet önmagában értékelni, ha leválasztanánk az előadásról, nehezen állna meg a saját lábán. Mert az Író, akinek kitűnő problémaérzékenységéről többször meggyőződhettünk, sablonos történetet ír meg, sablonos fordulatokkal; a felület közvetlen jelenségeiből épít eléggé ingatag drámai cselekményt. Komoly írói szándékát — azt tudniillik, hogy a jelenségek gyökeréig ásson — bár végig érezzük — csak részben sikerül megvalósítania. Alakjaival nem küld gondolatokat a színpadra, pusztán halvány jelzéseket, amelyek a nézőben még halványabban, vagy egyáltalán nem rezo- nálnak.

A konfliktusok középontjában Szekeres Antal, egy bizonyos üzem igazgatója áll, pontosabban: gyötrődik, marcangolja magát. Ötvenéves. Életkora és pozíciója ellenére eléggé határozatlan jellem [és kimunkálatlan). Gyermektelen, fokozatosan elmérgesedett házasságának válás a vége. Évekkel később egy vendéglőben, andalító-szívszomorító slágerek rózsaszín kíséretében megismerkedik a nálánál évtizedekkel fiatalabb Ildikóval, azaz Tigrissel, az utcalánnyal. Illetve az utcalány Szekeressel, akinek mozgását, cselekedeteit ezután ő irányítja. Házasságkötésük után még inkább. Ildikó nem akar gyereket, nehogy elrontsa az alakját. Nagyravágyó hölgy, aki — most, hogy gazdag „palit” fogott — valóra válthatja álmait: villában lakhat, nyugati kocsin száguldozhat, bejárónőt tarthat, a legdrágább italokkal kínálhatja vendégeit. El is ér mindent, mert Szekeres könnyen behálózható, labilis ember. Hogy teljesíthesse Ildikó kívánságait, rábeszéli falun élő szüleit, adják el a házat, és ha — részben az érte kapott pénzből — fölépül a villa, hozzájuk költözhetnek. így is történik, csakhogy Ildikó rövidesen kinézi a házból a két öreget, utálattal fordul el tőlük. A szülők amúgy sem érzik Valami nagyon

jól magukat a városban, a falak közé szorított élettérben. Nyugtalanok, örökösen tenni akarnak, dolgozni, ahogyan gyermekkoruk óta mindig. Ildikó választás elé állítja Szekerest, aki — bár kegyetlen fájdalommal a szívében — felesége javára dönt, és az aggok házába küldi szüleit. Belső válságát — már-már az elmezavarig — még tovább mélyíti, hegy az üzemben, egy ellenőrzés során, súlyos visszaélésekre derül fény. Ildikó férje védelmére kelve — ami egyébként jelzi Szekeres iránti érzelmeit és jellemének alakulását —, miután az üzem vízvezetékszerelöjét kifaggatta, rátámad az igazgatóhelyettesre, aki hosszabb ideigirányította az üzemet, férje helyett. A színen feltűnik Feri, a régi, alvilági barát, aki megpróbálja visszacsalni Ildikót előbbi életformájába — sikertelenül. A darab végén ajtó nyílik egy boldogabb, közös jövőre: Ildikó közli az apaságra annyira vágyó Szekeressel, hogy gyereke lesz; és várni fog rá, ami vissza nem tér.

Nagyjából ennyi a történet. Lovicsek Bélának nem sikerült igazi feszültséget teremteni anyagában, részben a már fen- nebb említett okok miatt, részben meg azért, mert alakjai és szituációi — jóllehet ismerősek, tipikusak — belülről nem ábrázoltak, felszínesek. így természetesen a konfliktusok sem lehetnek hitelesek. Erőtlenek, életlenek. A színészek is csak helyenként tudják igazán bekapcsolni a nézőt a dráma vérkeringésébe. Bár a rendezővel együtt mindent megtesznek, nehezen tudják elfogadtatni a figurákat, mert nem kapnak alkalmat, lehetőséget az összetettebb alakításra.

Még a legördöngősebb dramaturgiai cselekkel sem lehetett volna jobbá tenni ezt az előadást, feszesebbé viszont igen, egy-két jeleneit elhagyásával, illetve rövidítésével. Csakhogy akkor — és ezt bizonyára tudták az alkotók is — az olcsó húst is élvezettel fogyasztó nézőket lopják meg, akik nem találkozhattak volna mindig szórakoztató figuráikkal, a bohóckodó, nagyszájú, pálinkát üvegből nyelő bejárónővel vagy a csámpás, esetlen vízvezetékszerelővel, kockás sildes sapkában, szemetbántón új táskával. Régi színdarabokból kerültek ők ide, és nem a mai életből. Jeleneteik nem képezik Lovicsek darabjának, sem az előadásnak szerves, előremozgató részét, egy-egy mondaton kívül csupán önmagukért vannak, ámbár lehet, éppen ezek