Irodalmi Szemle, 1976
1976/6 - FIGYELŐ - Mészáros László: Csallóközi Odüsszeusz
Csallóközi Odüsszeusz /Tóth László: Ithakából Ithakába — Madách 1975) 1. Tóth László az 1970-ben megjelent Egyszemű éjszaka című versantológia egyik legígéretesebb tehetségeként mutatkozott be. A következő évben pedig egy olyan kötettel jelentkezett — A hangok utánzata —, amelyben a gondolati költészet elkötelezettjeként állt az olvasótábor elé. Második kötete megjelenésének a ténye azonban nemcsak az ő pályaképe kiegészítésének, módosításának a szükségét vonja maga után, de néhány korábban nem eléggé tisztázott, vagy figyelmen kívül hagyott összefüggésekre is rámutat. Nézetem szerint a „kilencek” — és szélesebb felvételben az egész úgynevezett Vetés-nemzedék — megjelenésekor kirobbant vitákban a művelődéspolitikai hangnem dominált, de már ihkább híjában volt bennük az esztétikai hozzáállás és teljesen hiány- zott tfélőlük a szociológiai és irodalom- szöciológiai, lélektani és társadalomlélektani összefüggések kimutatása és elemzése. Ezeknek az összefüggéseknek a tisztázatlansága aztán nemcsak a kritikai megközelítés lehetőségeit bonyolítja, hanem az olvasó helyzetét is megnehezíti. Természetesen nemcsak arról van szó, hogy beszélhetünk-e nemzedékről a Vetés-csoporttal kapcsolatban vagy sem. Ez persze fontos kérdés, mert azt tapasztalhatjuk, hogy a különféle revizionista „generációs konfliktusok” elméletei éppen a szocialista felmérések és elméletek hiányával számolnak. A mindenkori kiindulási alapnak a nemzedékváltás tényének kell lennie, ami olyan visszafordíthatatlan és elkendőzhetetlen jelenség, mint például az évszakok váltakozása. A változások gyorsaságát pedig a kor jellege határozza meg. Az utóbbi években tagadhatatlanul új erők léptek be irodalmunk és társadalmunk életébe, vérkeringésébe és ezeknek az erőknek a mozgását elemezni kellene. Legújabb költésztünk esetében mindenekelőtt azt szükséges kimutatni, hogy hogyan kapcsolódik más országok úgynevezett formabontó irányzataihoz. Nem elég azzal a kijelentéssel elintézni a dolgot, hogy csak Tolnai Ottót vagy Tandori Dezsőt utánozzák. Minden bizonnyal fiataljainkra is érvényes az a megállapítás, amely az 1957—1972 közti magyar lírát elemezve a következőket mondja: „az újabb pályakezdők különböző nemzedékeinél, csoportjainál bizonyos neoavantgard tünetek észlelhetők, kacérkodás a végletesen elvont, már- már abszurd Urai formákkal. Általában az érettebb alkotóknál az avantgard mozzanatok használata csak részleges, más elemekkel együtt kapnak célszerű szerepet, míg a fiatal költők egyes csoportjainál divatjelenség, s gyakran a valóság lírai kifejezésének torzító akadálya” (Látóhatár, 1975/5). A formabontó kísérletek torzító tükrén túl azonban felcsillan a dialektika. Ezek a „neoavantgard tünetek” ugyanis újból problematikussá tették magát a költészetet, és bizony a kérdés mindmáig sincs elfogadhatóan megválaszolva. Mert mi is a vers zene nélkül? Mert mi is a költészet, ha már a líra is személytelenné válik és szinte bölcseleti értekezésként áll elénk? Vagyis: miért úgy írnak a fiatalok, ahogyan írnak? Nem kevésbé izgalmas téma a dolgok szociológiai, társadalomlélektani és irodalomszociológiai háttere sem. Hol és hogyan élnek fiataljaink? Hogyan vannak jelen valóságunk jelen idejében a költészeten kívül? Mindezekre az olvasó nem kaphat feleletet pusztás a fiatalok költészetéből. Más források híján aztán sokszor per analogiam feltételezésekbe kell bocsátkoznia, ami a leggyakrabban csak tévútra vezet; különösen a néhány figyelő
