Irodalmi Szemle, 1976

1976/6 - HAGYOMÁNY - Csanda Sándor: Csokonai Pozsonyban és Komáromban

lettel az idő mélységeibe pillant, és meg joghatatlanságát érzékelteti, feltűnően modern a maga korában. A vers formája egyike Csokonai legbámulatosabb leleményeinek. A váltakozó trocheusi és jambusi sorok szembefutó lejtése mintha az órainga szabályos ide-oda lengésével mérné ki és érzékeltetné az idő megállithatalan múlását.” (A magyar irodalom története, III. Bp., 1965. 237.) A költemény az idő múlandóságát és örök voltát egyszerre tudja érzékeltetni, s benne a költő halálképzete egybefonódik a szerelemmel, amelyben megtalálta az egyedüli megnyugvást és boldogságot. A tündéri Lilla a befejező strófában a nők elvont eszményképét is jelenti: „Híremet s nagyvoltomat, Ne trombitálják messzi tartományok, Más ne tudja síromat: Te hints virágot arra s a leányok.”

Csokonai gyakran énekel meg olyan témát, amelyről már előtte is írtak verset a régi klasszikus vagy a reneszánsz költők. A Lilla-ciklusban ilyen A méhekhez című kis költemény, amelynek témáját már Balassi is idegen minta alapján szőtte versbe, s Csokonai versformája (6a6a7b, 6a6a7b) a Balassi strófához hasonlít: „Mennyi sok munkával, És időjártával Gyűjthettek egy kis mézet? Szálljatok Lillára, Az ő szép szájára Vénus sokat tetézett.” Vénus említése, a vers témája és formája is a reneszánsz költészetet idézi emlékezetünkbe. A Lilla-szerelem legmegrázóbb élménye Csokonai számára a csalódás volt, s a ciklus legszebb darabjai is azok a versek, amelyek ezt tükrözik. A költő Komáromban magától Lillától és szüleitől tudta meg a lesújtó hírt, s a lányhoz írt levelében reményvesztettségét, magánosságát emlegeti. A kényszerű szakítás élménye A magánossághoz, A tihanyi Ekhóhoz és A reményhez című verseiben jelenik meg a legmagasabb színvonalon. Ezek közül A reményhez a legismertebb, a magyar irodalomnak mindmáig „legzenél'óbb” költeménye. Hangütése szinte azonos a lányhoz írt levelével: „Földiekkel játszó Égi tünemény, Istenségnek látszó Csalfa, vak reményI Kit teremt magának a boldogtalan, s mint védangyálának bókol únta- lan ... Nékem már a rét hímetlen, A mező kisült, A zengő liget kietlen, A nap éjre rifílt. — Bájoló lágy trillák! Tarka képzetek! Kedv! Remények! Lillák’ — Isten véletek!" A vers végén a költő nemcsak a szerelemtől, hanem az élettől is elbúcsúzik, de a rendkívül játszi ritmus, az időmérték és a hangsúly egybefonódása optimista csengést, vigasztaló hangulatot sugall. A vers első változata még a Lilla-szerelem előtt született, s politikai tartalmú volt: ritmusára és hangulatára a Rákóczi induló is hatott, amelyet később Csokonai — a szigorú tilalom ellenére, nyilvánosan, csurgói diákjaival is elénekeltetett. A Lilla-ciklus végére az átdolgozott változatot maga Csokonai illesztette, amikor egy kassai nyomdában ki akarta adatni ezt a kötetét. A költemény tartalma, stílusa, szerkezete, hangulata tökéletes egységet alkot. A részletek művészi kidolgozására jellemző, hogy a második strófában mindig kétsoronként következik a kép váltása: „Kertem nárcisokkal Vágig ültetéd; / Csörgő patakokkal Fáim éltetéd; / Rám ezer virággal Szórtad a tavaszt . ..” Mindez a legszebb színekkel festi a Lilla-szerelem szinte kimondhatatlanul boldogító érzését a költő számára. A harmadik versszakban ugyanezekre a szóképekre felelnek a csalódás, a reménytelenség költői képei: „Jaj de friss rózsáim Elhervadtanak; / Forrásim, zöld fáim Kiszáradtanak; Tavaszon, víg- ságom Téli búra vált. .

A komáromi ihletésű Lilla-dalokban Csokonai szerelme, alkotói tudatossága olvad egybe a természetességgel, a bájjal, a magyar rokokó költészet csúcsteljesítményeivé. A ciklusból előbb a társra, az élete értelmére talált ember boldogsága, majd a magára maradt költő reményvesztettsége árad. A tragikus érzés a költői általánosítás révén világfájdalommá szélesül, s fájdalmas belenyugvássá szelídül. A költő számára ez a kilenc hónapig tartó szerelem jelentette élete legnagyobb élményét, s ez segítette lírája csúcsteljesítményeinek megalkotásában.