Irodalmi Szemle, 1976
1976/6 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László: Jelmez nélkül
A folyó partján a falu hosszával egyenlő hosszú, 200 méter átlagos szélességű, keserű szénát termő rét húzódik. Túlonan rajta a falu. Az első házak jól kivehetők az Ipolypartról: rövid jolyásúak, szűk udvarúak; zsellérek lakják. Meleg, napfényes, dologra serkentő nyáreleji nap van, de a kopottruhás zsellér tétlenül ül az ablakalatti padkán. Zora cigarettát szív és a cirkáló fináncot bámulja. Néha-néha felkászmálódik, benéz a házba, s fát fűrészel vagy az asszonnyal szórakozik. Aztán megint kiül a padkára és bölcs nyugalommal tovább nézi a fináncot. Ki sem állhatja, ellenségének tartja, de most direkt sajnálja, ahogy a meleg egyenruhában, nyakig fegyverben, izzadton járja a szolgálatot. Ö könnyen van mezítláb, „mákosnad- rág”-ban, kilyukacsosodott ingben s hajadonfőtt. Aztán pihen. No meg a valamelyik öregapjától ültetett vénhedt körtefa se a fináncra veti a hüsöt. A novella következő mozzanatában a sikeresen végrehajtott csempészteljesítménynek, egy zsák búza áthozatalának a körülményei vannak bemutatva. A búzát másnap a zsellér harminc korona nyereséggel adja el. („Odaát nagyon leesett az ára, még a kereskedő is jócskán nyer rajta”). A pénzt az asszony rakja el, de pár koronát azért ő is magánál tart. Vasárnapi ebéd után abból iszik fröccsöt a kocsmában: Iddogálás közben találom őt. Hazajöttem a vasárnap rövid szünetére a városból, és ilyenkor keresve keresem az alkalmat, hogy beszédbe elegyedhessem az ilyenfajta egyszerű emberekkel. Közülük szakadtam ki én is. Apró-cseprő témákon indul meg a beszélgetés, de csakhamar a csempészésre terelődik. Értelmesen, megfontoltan magyarázgat: — Csúnya mesterség a csempészés, de mit csináljon a magamszerű zsellérember. Hiszen mindnyájunknak felkopna az álla, ha nem volna itt ez az Ipoly. Áldott folyó, áldott Ipoly! — Érzem, hogy meghatódnék, ha nem villanna fel egy másik, múltbéli kép a szemem előtt. Mikor az én emberem szószerint így mondta: Átkozott folyó, átkozott Ipoly! Akkor is otthon jártam. Húsvét táján. Emlékszem, nagy áradás jött pár héttel korábban, és szétroncsolta duhaj kedvében a határt az Ipoly. Különösen az úgynevezett zsellérföldek szenvedtek nagy kárt, mert azok ott fekszenek közvetlenül a víz mellett. Munkában megtört nagyszüleimmel — akiknek szintén a zsellérföldek közt van két „szalagocska” képviseletében az összvagyonuk — mentem arra felé. Szóbanforgó zsellérem ne- gyedholdnyi földecskéje végén állt némán, szomorúan. Az ő földje is meg a többieké is kiázottan, megjosztottan álltak, és zsenge vetésüket valahol messze hömpölyögtette már a szennyes viz. Jó nagyanyám, ki igen istenfélő asszony, sopánkodva szólt oda a szomorkodó embernek: — Megvert bennünket az Isten, János! Megbüntetett a vétkeinkért! A zsellér fölemelte búsongó fejét és vérbeborult szemmel nézett ránk. Majd két keze közé fogta a halántékát és vádlón zuhogtak belőle a szavak: — Atkozott folyó, átkozott Ipoly! A valóság tényeire épülő és tudatosan „szociográíiázó” írás szépirodalmi jellegét, novellaformáját nem utolsósorban a hangulatilag ellentétes két cselekménymozzanatnak („Áldott folyó, áldott Ipolyi — Átkozott folyó, átkozott Ipolyi”) a beállítása teremtette meg. Akkor, mikor ezt a novellát írtam — a szociográfiai irodalom virágzása idején — már az esszéregényről, esszénovelláról is hallottam valamit, így az ábrázolási módszereket tudatosan válogattam. A novella esszéisztikus-publicisztikus befejezésében az Ipoly sokat hangoztatott, de mindig elmadaradt szabályozásának kérdését vetettem fel bíráló hangsúllyal. ■ Befejezésként még annyit jegyzek meg, hogy irodalmi Sturm ud Drang-om idején — főképp annak zárószakaszában: első egyetemi éveimben — az itt ismertetett és rész-
