Irodalmi Szemle, 1976

1976/1 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Zeman László: Versfordítás, versértelmezés

sornak mint kijelentésnek egyértelműen visszaható jelentése adódik, s hogy „ezen belül” épp Tőzsér Árpád idiómájában („s élnék mindennel megbékélten”) érezzük leginkább a nyelvi alakítás erejét, kétségtelen (az implicit és ambivalens „kikoldulnám a te nyugalmadat” a szövegösszefüggésben, versösszefüggésben egészül ki).

Összegezve az elmondottakat: tekintsünk el az eredeti-fordítás nyelvi megkülönböztetésétől, s tegyük fel a kérdést, melyik szövegváltozat a legegységesebb átformáltsá- gú. Választásunk kétséget kizáróan a Rúfus-versre esik, s az összehasonlítás és értékelés közös nevezőjét képező és „műfaji” függőségében szemlélt stílusegység-követel- mény alapján ehhez Tőzsér Árpád verse zárkózik fel. Az egységes átformáltság perspektívájából nézve sem kifogásoljuk a fordításban az utolsó versszak megoldásait. A zárótétel az eredetiben és a fordításban egyaránt a „gyermek” nyelvéhez s a műfaj beszéltnyelvűségéhez illeszkedik (egységesítő tényező). A fordításnak azonban itt az eredetinél feltűnőbb a hangtani szereléke, miközben a tiltakozás teljesen fedetlenné válik (a versszak rímelése, ritmusa homogenizáló, de a ritmus, intonáció egyben fel- íokozottabb, mint az eredetié, átváltó és ellenpontozó, akárcsak a „gyermeki módszerű” tagadás). A lírai én mintha letépné ezáltal a „műfaji” álarcot... S ez a mozdulat már átvezet minket Tőzsér Árpád saját költészetének, valamint Rújus-fordításainak problémakörébe.

A tétel részletezésébe most nem bocsátkozunk, a fogódzót jeleztük az előbbiek során, amikor Ignotust idéztük. Tőzsér Árpád költői világában ugyanis a kiélezettséget vállalja, egymásra futtatja a dolgokat, s Rúfus-fordításai is nyelvükben és tartalmukban feszítettebbek, mint az eredeti (a „hajlam” már a versek kiválasztásában megmutatkozik, vö.: Milan Rújus: Válogatott versek. Madách, Bratislava 1973). A kérdés komplex vizsgálata pedig átvezetne minket a magyar és a szlovák költészet jelenébe, többek közt meg kellene fogalmaznunk a két irodalom népköltészeti hagyománya, alakulatai felelevenedésének és metamorfózisainak konfrontatív, az azonosság és különbözőség viszonylatában kijelölt érvényességét. Kitekintésként az ilymódon integráló „horizontra” kockáztassunk meg e helyütt még egy állítást: a Rúfus-vers a költő alkotásának a szlovák költészet és népköltészet eredendő szimbolikus-realista archetípusához csatlakozó verscsoportjából származik. Olyan színképsávot képvisel, amelynek a pozíciójában a mai magyar költészetben a népköltészeti örökségnek etnikai sajátosságát kinyilvánító sámánisztikusnak azaz irracionálisnak rendkívül erőteljes újjáéledését követhetjük. Hogy pusztán a jelölő anyag, a részjelentések effajta formálásáról' van-e szó, vagy mennyire szívódik fel a „módszer” a végső jelentésekbe, s milyen összefüggésben áll ezzel a magyarnak mint uráli nyelvnek — poliszintetikus és agglu- tinatív sajátságainak — versnyelvi kiaknázása (elsősorban a szóösszetételre gondolunk, a főnévi sorozatok grammatikai képzéslehetőségeire, az összetett szó és a szintagma közti határ hiányából adódókra, a jelző egyeztetlenségére, a szófajok alaktani jelöletlenségére, ill. a melléknév mondattani főnevesülésére stb.), megintcsak a tárgykör teljesebb — a versfordítások irodalomtörténeti értékelésének mindenképpen feltételét képező — konfrontatív stilisztikai és fordításelméleti szempontokat figyelembe vevő feltárását igényli.

Végezetül egyelőre talán utaljunk még egyszer a dolgozatban kivehetően érvényesülő elvre: a fordítást mint két „szöveg”, két költői alkat, két poétika összemetsző- dését vizsgáltuk, ill. a műfordítást antinómiáiban szemlélő felfogáshoz igazodtunk.