Irodalmi Szemle, 1976

1976/1 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Zeman László: Versfordítás, versértelmezés

so zemou”] ugyan a tolmácsolásban egyszerűbb megoldású, de a fordítás, ha nem Is adja vissza az eredeti jelentéseinek teljességét, feltétlenül az eredetinek funkciósán felfogott jelentésbeli Intenciójában marad, illetve a második sor műviségétől („megható ívű boltozattál”) eltekintve nem keresztezi a Rúfus-vers „műfaji” meghatározottságából következő, abban kifejeződő stílusegységét.

A nyitó versszak rendkívül igényes, egyrészt meg kell benne szólaltatnunk a vers domináns ritmusképletét, másrészt „egyszerűnek” kell maradnia (pl. „Homlokod íve kicsi kápolna, / úgy boltozódik, ahogyan meghat”; természetesen az eredeti sorban kifejtett „oksági kapcsolat sem egyszerű, ismételten hangsúlyozzuk, hogy a vers egyszerűsége „sajátos”). A „funkciós egyenértékre” vonatkozóan pedig azt kell mondanunk, hogy a ritmusképlet a magyarban azonos értékű, vagy talán még sarkítottabban olyan. A gagliarda formálisan jövevény, de valójában mind a régi magyar költészet, mind a népköltészet szerves sajátja („Kis kacsa fürdik ..Minden bizonnyal elképzelhető a fordítás más vezérlés alapján, akár pl. Nemes Nagy Ágnesnek gyermekverseiben alkalmazott ötszótagú félsorokra tagolódó jambusaiban vagy más szimmetrizáló formában. A választott vershelyzet, műfaj és a költői nyilatkozat kontrasztját, a vers szinkron voltát, modernségét azonban mindaz bontja, ami elemeiben nem egyeztethető a népdal, altató, egyszóval a „népköltészeti” eszköztárat felhasználó alkotás kategóriális jegyeivel, amelyek eredője az egyszerűség és közvetlenség mint stiliszti- kum és esztétikai minőség (s az egyszerű közvetítésével revelálódik a „nem egyszerű” és „nem közvetlen”, vagy nem „így” egyszerű és nem „így” közvetlen). Más szóval a nyelvi-képi kitevőknek egyfajta népi-népköltészeti mintákhoz igazodó műfaji határokon belül kell maradniuk, az esetleges eltérést ettől a fordításban a szlovák és a magyar „szövegkörnyezet”, szűkebb és tágabb értelemben vett kontextus (beleértjük az irodalmi hagyomány konvencióit) különbözőségére hivatkozással nem igen indokolhatjuk, az ugyanis gyengítené — ahogy a közölt fordítások funkciótlan szinkretizmusai gyengítik is — a műfajnak megfelelő hangvétel és a mondanivaló (a kifejtett tagadás) esztétikailag hatásos alapkontrasztját. (Egyébként is, amint arra másutt rámutattunk, a szlovák és a magyar verstani jelenségek és irodalmi konvenciók nagymértékben együvétartók.)

Tőzsér Árpád költészetének egyik ágazatában az expresszívvá alakított népdalverset szólaltatja meg. Alkotásának e regiszterére ugyanaz érvényes, amit Ignotus mondott József Attila Tiszta szívvel című versével kapcsolatban, az álcázó műfaji háttér, képi- ség és versforma s a költői nyilakozat — „népdal és expresszió” — kontrasztja. Bár a szójelentésekben a kontrapunkció nem olyan éles, mint József Attila kis remekében, s a kifejezés nem olyan idiómabontó és feszített, mint a párhuzamba vonható tőzsén ágazatban, sajátos polarizáltsága a Rúfus-verset az előbbiekkel rokonítja. Az jelölődik a realizációtól leválaszthatatlanul jelentéseibe, amelyekre a fordításnak mindenkor irányulnia kell, hisz épp abból a célból születik, hogy ne kelljen lemondanunk a leválaszthatatlan, azaz realizációs jelentésekről — lévén a fordítás a mű értelmezésének, interpretációjának a leképezése az eredeti eszközfajtájának és típusának tartományában (nyelviség). A teoretikus elemzés ilyenkor megvonja a lehetséges határokat, amelyeken belül a fordítás mint szövegvariáns még érvényes.

A részletező elemzésben további jegyek értékelésére, szembesítésére térhetnénk ki. Problematikus pl. a közölt fordításokban a kicsinyítő képző tükörszerű átvétele. A kicsinyítés e formája a magyar gyermekversben szokványos, a népköltészeti jellegű alkotásoknak azonban nem olyan rendszerjellegű eleme, mint a szlovákban. A képzésmód kihasználásában a két nyelv között nyelvi eltérés van, amelyhez az irodalmi konvencióban kimutatható kötött eloszlási aszimmetria társul, így a képzőbeli kicsinyítést nemigen alkalmazhatjuk egy az egyhez megfeleltetésben (a magyarban gügyögést eredményez). Vagy pl. a kijelentések síkjában érdekes, ahogyan az egyes fordítók értelmezik a „vymodlil si tvojho pokoja” mondatot („s kikönyörögje békédet szavam', „s imát mondjak nyugalmadért”, „kikönyörögjem boldogságodat"; „kikoldulnám a te nyugalmadat”; „s élnék mindennel megbékélten”, „s imát mondhassak nyugalmamért”, „s kisírnám magamnak is békédet"). Igaz, a költői alkotásban az ambivalencia nem érdektelen, a fordításban azonban rendszerint nem adhatjuk vissza, s az alternatív jelentések közül az erősebbet, valószínűbbet kell választanunk. De az adott helyzetben amúgy is a vers, a szöveg egészéből a szlovák visszaható névmásnak („si”) és a vers