Irodalmi Szemle, 1976

1976/1 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Zeman László: Versfordítás, versértelmezés

tárát összevetnénk a felhasznált szavaknak a leendő magyar gyakorisági szótárban, ill. a szlovák gyakoriság szótárban iktatott „rangja” szerint, feltehetően éles és funkciósán alig indokolható széttartást figyelnénk meg.

A szintaxis síkjában pedig az inverziók hatnak az egyes tolmácsolásokban mesterkélten, s talán boncolgatást igényelnének az alaktani és szintaktikai jelöletlenség esetei.

Ismételjük: a felsorolt jegyeket idáig is a „műfaj” perspektívájában vizsgáltuk. A költői kép két pólusának a viszonyításában természetesen a jelentések egész sora rajzik fel: a népi és jellegzetesen [de nem kizárólagosan) szlovák „toposz” szimbólumértékei. Ami „objektíve” adott — a párhuzam (a kápolnában ellobbanó két gyertya lángja — a két lecsukódó szemhéj [az elalvó „gyermek”]]. A kápolna mint népi jelkép a tisztaság, egyszerűség (a hagyományban: szegénység — erkölcsi tisztaság), bizalom, megnyugvás, remény stb. szimbóluma. Az altatódal műfaji keretébe azonban a költői nyilatkozat feszültségkeltő negációja iktatódik. A kérdés-sor („A čo ju?”) előrejelzi, s a „zmieril sa s nebom, peklom, so zemou” sor megnevezi; abból ugyanis egy előzetesen, már indításkor fennálló állapotra, helyzetre következtethetünk, amelyet a lezárás fogalmaz meg véglegesen dialógus-, nyllatkozatjellegű elllpti- kussággal. A költemény művészi ereje az álcázásban rejlik. S a z a legszembetűnőbb épp az idézett sorban, amelyben a disszonancia észrevétlenné oldódik a hangtani kiegyenlítődés által is, ui. az antonim szavaknak azonos grammatikája és hangalakjuk egybeesése, „kiegyenlítődése” a „zmieril sa” kifejezés értelmét, jelentését ismétli.

A vers értelmezéséhez nem is kell több. Ha esetleg folytatnánk a szondázást, nem annyira a „résztvevőkhöz” rendelhető konkrét, behelyettesített helyzet, az egyéni rá- értés vagy határainak tisztázását mint inkább az elvonatkoztatott „jelölt” általi kontrollt tűznénk ki célul. Kategória-szinten pedig a vers vonatkoztatási szabályzata szerint a szembenézés, megkérdőjelezettség, problematikussá tétel jelzéseit, vagy akár alternatív helyzetben a magárautaltság vállalását vélnők felfedezni. Ne feledjük, hogy a fordítás és elemzése a referenciális jelentés tartományában a szótól a teljes szövegig csak (hierarchikusan rendeződő) referencia-osztályokra vonatkoztathat (akkor is, ha esetünkben elsődlegesen a megszólított és megszólaló „szó szerinti” kapcsolatából, annak szorosabb értelmezési lehetőségeiből indulnánk ki; viszont csak a „szó szerintihez” ragaszkodással szűkítjük a verset, redukáljuk metaforikus, azaz esztétikai értékét).

A „tengelyesort” illetőleg — ebben összegeződik a vers felépítésének, az alkalmazott álcázásnak az elve — a legtanulságosabb Tőzsér Árpád fordítása {érvelésünkből kitűnik, ezt a fordítást tartjuk az eredeti műfaji meghatározottsága, ill. az átmentett jelentések szempontjából egyedül megközelítőnek). A magyarban ti. az ÉG, FÖLD, POKOL hangtanilag nehezen egyeztethető, talán még a ritmikailag és nyelvtanilag egybecsiszolt „ég, föld s pokollal megbékélve” megoldást mondhatjuk sikerültnek, de az oldódás hiánya ütközik ki pl. a következő — egyébként a tengelysortól és a vele érintkezőktől eltekintve egységes — kísérletben: „Boltja alatt álljak szelíd gyönyörrel, / megbékéljek pokollal, éggel, földdel”. A három „kulcsszó” az az éles tagolás és a szókezdő hangsúlyok hatására elnehezül, a hangrendi és jelentésbeli kontraszt még nyomatékosabbá válik, a prófétikus-biblikus, adys megidézés nyomán keletkező égzengés és hegyomlás beszakítja a kápolnaboltozatot... Tőzsér érzi a kritikus pontot, s mi sem vall jobban rátermettségéről — inkább kihagyja a poklot az éggel együtt. Igaz, ami marad, kevesebb, mint az eredeti. A fordításban hozzá kell szoknunk a lemondáshoz a részeket illetően, hogy többet menthessünk át az egészből (az igazi fordítás a „lefordíthatatlanságig” hatol). Az „altatódal” kialakított hangvételét e helyütt nem bonthatjuk.

Az Irodalmi Szemlében megjelentett fordítások közül (XVIII, 1975, 2, 107—116.) a vizsgált szakaszban Tőzsér Árpád szövege a legzeneibb, s átveszi az eredeti léptékét”: „hogy e templomba be tudjak menni. / Finoman hajtott boltíve alatt / elnyerném én is a te nyugalmadat (az „a” nem zökkenti, csak mintázza a gagliardás lüktetést). Az eredeti kiegyenlítő sora a fordításban jelentéstanilag és hangtanilag kiegyenlített (a sajtóhiba sem zavar). Az eredeti lappangó villózása, a szembeállítható jelentések kinyilvánított („zmieril sa”) és a sor zeneiségében, valamint a hordozó szóalakok hangkapcsolatainak egymásbaoldódásában realizált egyenlítődése („s nebom, peklom,