Irodalmi Szemle, 1976

1976/1 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Zeman László: Versfordítás, versértelmezés

a számbavétele; eszerint igazodva elemzésünket az eredeti — „spi, dobrú noc" Rúfus- vers — jellemzőinek kategoriális taglalásával kezdjük4.

A vers leginkább meghatározó sajátságát az egyszerűségben és közvetlenségben látjuk. Ilyen a versnek a gagliarda képletét követő és variáló ritmusa, az ötszótagos tagoltság, amely átszövi és a többi fónikus ismétléssel egyetemben dalszerűvé formálja a vers hangtani arculatát. A forma zeneisége a 8—14. sorban teljesedik ki („Ja chcem byt hrášok...”), de az alapszólam már a kezdésben kimutatható („je tvoje čielko, / Tak vyklenuté, že ma dojíma.”), s tisztán hangzik a 4—5. sorban („kostolný spánok. / Zhrnie plamienok”). Sőt, az alapszerkezetet, a gagliardás tagolást bizonyos módosítás és átszegmentálás által teljesebbé tehetjük; az első sorban törülve a „klenbičkou” szóalakban a kicsinyítést, a 7. sort („A čo ja?”) hozzáírva a 6-ikhoz, s az utolsó három sort ötszótagú szelvényekre osztva, ezeket visszavezethetjük az alapformára. Megjegyezzük: a hatos ill. hármas és a négyes szótagsorok is szervesen illeszkednek a gagliardaszerű pozíciókba. A jogosulatlan átrendezéssel arra kívánunk rámutatni, hogy a ritmus variálása, pl. a ritmikailag együvé tartozónak megfigyelhető viszonylagos mondattani különválása (1. „kostolný spánok. / Zhrnie plamienok”), ill. a ritmikailag kitérített sorok átváltást idéznek elő, s kifejezett ritmikai-tagoló ellenpontot képez a dialógusjelleget stilizáló kérdés („A čo ja?”), valamint a megismételt címsor (A vers ritmikai egyszerűsége egyfajta bonyolultságot tartalmaz). Foglalkozhatnánk a zenei iktus és a nyelvi hangsúly, az ütemhatár és a szókezdet egybeesésével és különválásaival, az azonos képzők és ragok ritmikai aktualizálódásával mint ritmikai-jelentéstani tényezővel stb., a gazdaságosságot tartva azonban szem előtt, mindössze annyit, hogy a szótagszám és intonáció kitérítését jeleníéstanilag is releváns hangtani ismétlések ellensúlyozzák, főleg a „k”, „p” zárhang és az „l” hangkapcsolatainak „ívképzése”, valamint a kicsinyítő képző „cs” hangja válik jelentésessé a magánhangzók és nazálisok által folyamatosított azonosulásokon kívül. A hangtani-alaktani rokoníthatóság a versszavak jelentéstani szinoní- miáját fokozza (vö.: „Klenbičkou”, „čielko”, „sviečočky”, „klobúčiky viečok”, „maličký" szinonimasort vagy a „Klenbičkou”, „kaplnky”, „vyklenuté”, „kostolný”, „plamienok”, „klobúčiky”, „klenbou” [esetleg „peklom”] stb. hangtani-jelentéstani átfedő- dését).

A vázoltakból következik tehát: bevonva a hangtani-ritmikai szintet a műfaji minősítésbe, a dolgok állását megfogalmazhatjuk úgy is, hogy a vers tengelyében jelenlevő gagliarda-ritmus áramló zeneisége a d a 1, ez esetben tkp. altatódal ismérve, a vers ritmusában, lejtésében a népdal, gyermekdal, altatódal, kiolvasó közvetlen és zenei fogantatású képletei, tagoltsága érvényesül (s az a közölt versfordításokban, pl. Tözsér Árpád tolmácsolásában s másutt — elsősorban a „középső” versszakban — kifejezetten tükröződik).

Űgyszintén egyszerű és közvetlen a képszerkezet. A vers egyetlen metaforára épül (azt fejleszti), a kápolnának népi szimbólum értékű képére, s a hordozó szókincs ennek megfelelően mentes minden művitől, olyasmitől, ami ezt a végtelenül egyszerű képzetvilágot megzavarná. Tehát egyrészt nincs benne semmi, ami megfeleltethető lenne pl. a szecessziós-nyugatos szókinccsel (kecses, álmatag, Szívemig ér, lengő angyali kéz) vagy az adott helyzetben egyéb gravls és mesterkélt kifejezéssel (szelíd gyönyör, finom metszetű, ékes szentély, megható ívű, megejtő (ívelés), derít, tömörülés, lezárt szelídség, elvegyül, felöltözvén, bájból szabott stb.), másrészt az altatódalban, akárcsak a klasszikus csiszoltságú népdal háttéri típusában sem találunk érdesebb (ha túlozzuk, vaskosabb) megnevezést, a „szempilla kucsmája”-hoz, „Kápolna süvegé”-hez mérhető nehezéket. A stilometria műszavával: a fordítás szókincse nem lehet excentrikus. Az eredetiben csak egyetlen (szervesen beágyazódó) költőibb kifejezést találunk („neha”), de ha a közzétett fordítások és az eredeti szó4 Az eljárásmód igazolása végett hivatkozhatunk F. Mikonak az irodalmi mű stillszti- k a i felépítését modelláló elméletére; ennek fordításelméleti alkalmazásában a stilisztikai unlverzállékként felfogott „kifejező értékek” (expresszív értékek) oppozícíól képezik az összehasonlítás közös alapját, miközben a műfajiság sem más, mnit az oppozíclők konfigurációs alakzata. Vö.: Miko, F., La théorle de I’expression et la traduction. In: The Nature of Translation. Mouton-SAV, The Hague-Paris-Bratislava 1970, 61—77.; uő.: Štylistický základ literárnych druhov. In: Miko, F., Od epiky k lyrike. Tatran, Bratislava 1973, 84—90.