Irodalmi Szemle, 1976
1976/6 - Koncsol László: Cselényi László új versei elé
Koncsol László Cselényi László új versei elé Tizenegy éve jelent meg Cselényi László második verskötete, az Erők. Műveivel azóta csehszlovákiai magyar olvasó a mi lapjainkban nem találkozott. A költő két ízben is hosszabb időt töltött Párizsban, könyvtárban és házkezelőségen dolgozott — magyarán szólva könyvcsomagokat cipelt és lépcsőt mosott — s három éven át a Sorbonne francia szakos hallgatója volt. Ott írta új verseskötetét, pontosabban annak első változatát, amely azóta tovább alakult, és új jegyekkel, fontos árnyalatokkal gazdagodott. Ojabb verseiből a budapesti Kortárs közölt néhányat, illetve a debreceni Alföld egy bő válogatást a költő újabb és korábbi verseiből. Aki ezeket a fórumokat nem ismeri, az legfeljebb hírből vagy elfogult mendemondákból értesülhetett a költő érdekes és fontos vállalkozásáról. A hang-, stílus- és formaváltások állandó és rendes jegyei az irodalmi folyamatnak. Ez következett be Cselényinél is a hatvanas évek közepe táján, radikálisan, és folyik ma is, de már lassú evolúciós úton, és visszafelé, egy korábbi nyelvi állapot, a régi és az új szintézise felé. Hogy Cselényi stílus- és formaváltásának lényegét és okát megértsük, vissza kell tekintenünk a költő 1961-es kötetére, a Keselylábú csikókoromra. A kötet címadó verse: erő, öntudat, lendület, iram, kozmikus birtoklási vágy, sőt szándék. „... Szárnyam a szelekhez nőve, / indulok fényes jövőmbe. / Vágtatok vad csillaglovon, / az egeket is meglopom 1” — írta az akkor még egészen fiatal Cselényi. Erők című második kötetében megjelent verse, az Aranyföld azonban már azt jelzi — a vers maga 1961-ben született! — hogy újabb tapasztalatai a költőt a korábbinál bonyolultabb lelki helyzetbe sodorták. „Messziről jöttem zöldellő hegyek buja-virág öléből / Aranyföld aranyföld volt az ifjúságom / Aranyföld aranyföld délibábos álom / Kékellő-zöldellő hegyek buja-virág öléből” — kezdi Cselényi a verset az emlékezés motívumaival, a maga sajátos, gondolatrimusos, részben barokk, részben impresszionisztikus, leginkább a szavak hangulatát kiaknázó nyelvén. A harmadik szakasz már a fönt említett új lelki helyzetet rögzíti: „Mire jutok még nem tudom az utak pergőtűzben állnak” — azaz a jövőt a költő már nem látja olyan felhőtlenül egyszerűnek, mint korábban, mert fölismerte, hogy az élet harc, — kemény, életveszélyes. „Aranyföld aranyföld égetik az ifjúságom / Aranyföld aranyföld röstellem hogy csupán álom / S nem tudom merre van az utak pergőtűzben állnak” — mondja a befejező negyedik szakasz, s itt derül ki, hogy nemcsak a jövő meghódítása látszik már bonyolultabbnak, hanem a múlt varázsa is megkopott: a költő patthelyzetbe került, s riadtan szorul be egyetlen bizonyosságába, a jelenbe. Oj belső helyzetéhez keresi aztán évekig a formát, s találja meg lényegében azt, amit az itt közölt szövegekben — Cselényi kifejezésével: összefüggésekben, a magunk szavával: jelzésekben — látunk. A költő az első két kötet, de különösen az első, a Keselylábú csikókorom sajátos „cselényis” verbalizmusával, szertelen mozgást, kozmikus iramot és fékezhetetlen akaratot sugalló — igei jellegű — szóhalmozásaival szemben a leggazdaságosabb kifejezési módszert választotta: csak jelzi, amit mondani kíván, néhány szóval elindít egy-egy képet, fölvázol egy-egy helyzetet, de kibontatlanul hagyja, elejti, a kiegészítést az olvasóra bízza. Ugyanakkor — s ez szinte kizárólag a kötet első, párizsinak nevezhető változatára áll — igétlenlti költői szövegeit. Ezért annyira más ez a Cselényi a korábbitól, olyan sokkolóan új, és nyelvében, formájában, módszerében annyira antitézise az első kötet tézisének, hogy az olvasó hajlamos vagy mint értelmetlen kísérletet mindenestől elvetni, vagy új, számára — a csehszlovákiai magyar olvasó számára — idegen, távoli, követhetetlenül és reménytelenül távoli tartalmat sejteni benne.
