Irodalmi Szemle, 1976

1976/6 - Koncsol László: Cselényi László új versei elé

Márpedig az új versek jelzéseiből is tipikusan Cselényi világa bontakozik ki figyelmes szemünk előtt. Képzelje el az olvasó, hogy egy grandiózus, városnyi építkezésen tén- fereg. Feltúrt földek, csatornák, daruk, csövek, építőanyagok között kószál, itt alapot ásnak, amott acélváz emelkedik a magasba, ott egy híd áll készen, de két vége a levegőben lóg, út még nem vezet hozzá, alatta sincs semmi, az ember nem tudja, miit vezetnek majd arra, vizet-e vagy utat. Vagy tapasztalatokra, analógiákra van szüksége az embernek ahhoz, hogy a jelzésekből megsejtse, mi épül itt, mi célt, funkciót szolgál ez vagy az a részlet, s mit a nagyon halványan kirajzolódó egész, vagy föl kell emelkednie, mondjuk helikopteren, magasra, s ekkor fölfedezi a kész vagy félkész elemek összefüggéseit: a misztikus magányban merengő híd felé minden irányból utak épülnek, tehát útkereszteződés, felüljáró lesz belőle, az egy üzem csarnokja lesz, amott toronyházak nyúlnak fölfelé, a közelükben sportpálya jellegzetes alaprajza rajzolódik ki, ott pedig iskola lesz. Innen fentről jól látszik, hogy gyártelep épül, várossal, bonyolult útrendszerrel, ipari vasúttal.

Cselényi új kötete, amelyből ezeket a szemelvényeket közöljük, számomra valami Ilyet jelent. Tőle sohasem volt idegen, hogy nagy koncepciókban építse meg a verseit, köteteit. Ez a kötete is a teljes élet kifejezésének igényével készült; az olvasó meg fog lepődni, ha azt mondjuk, hogy minden látszólagos idegensége ellenére a csehszlovákiai magyar valóság új módon földolgozott képére fog találni benne, a paraszti gyermekkor és a kiszakadás motívumaira, a költő párizsi érzéseire, vágyakra, csalódásokra, nosztalgiákra, emlékekre és örömökre. Sőt, az olvasó, ha figyelmesen követi a szöveg jelzéseit, rá fog jönni, hogy nemcsak a szemelvények világa, hanem a költő arca is ismerős. Igaz, hogy — ismétlem: különösen párizsi — verseinek világát igétle- nítette, azaz befagyasztotta, mozdulatlanná dermesztette, s főleg ilyen értelemben mondjuk, hogy ez az anyag antltézlse az első kötet verseinek, de a névszói-határozói képekben rengeteg dinamit lapul. Csupán gyutacs: néhány ige kellene hozzá, hogy a képek lekötött mozgási energiája fölszabaduljon. Az újabb versekben, az itthoniakban már ez történik: föltöltődnek igékkel, mozgásba jönnek, a jelzésszerű motívumok között egyre kisebbre zsugorodik az ismeretlen tér, az építkezés értelme, célja már lentről is kivehető, nem kell többé magasba szállnunk, hogy meglássuk az összefüggéseket.

Fönt azt mondtuk, hogy a megértés egyik előfeltétele a gyakorlat, a másik a távlat, a fölemelkedés. Az utóbbinak az olvasó a szövegek többszöri figyelmes és jóindulatú olvasásával juthat birtokába, az előbbihez néhány szöveg titkainak villanásnyi fölfedésével magunk szeretnénk segítséget nyújtani. A többi szövet megközelítésének kalandja az olvasóra vár.

Az 1/2/2 jelzésű szemelvény jelzéseiből könnyen kiderül, hogy a vers a párizsi diáklázadás emlékeit idézi föl részben teljes, részben csali elharapott képekben. A következő szöveg (1/2/4) az 1965-ös csallóközi árvíz élményét hozza elénk — Cselényi annak idején riportokban adott hírt a csapásról. Itt a költő a nyelvi ábrázolásmód három lehetőségét aknázza ki. Első eszköze a felsorolás, jelzővel és jelzett szóval (Kettészakadt virágok, roppanó házgerincek, sötét szögek...), illetve alannyal és helyhatározóval (virágok a víz alatt...). Második eszköze a teljesen szabályos nyelvi közlés, de úgy, hogy a „sóhaj” szót ijedten kettészakítja; ez a sor egyébként igei jellegével és másfajta ritmusával Is fordulatot hoz a szövegbe. Harmadik eszköze a vers végén a partra futó hullámok görgését képszerűen és nyelvi eszközökkel, a mondat szórendjével, a zenei fúga sorra belépő szólamainak utánzásával érzékeltető variációs játék.

Ezek már újabb, szintetikus szövegek. A költő párizsi éveiben született 1/4/3 és 1/4/4 jelzésű négysorosak azonos élethelyzetből más-más versépületet húznak föl. Mindkét jelzéses szöveg a párizsi napok monotóniájából ered, de az első változatban a vers konkrét motívumok lépcsőin fejlődik tovább, egyszerű, könnyen megfejthető jelképekén, mint „tövis”, „béka-háború”, „bőre bokra hangyasziget”, „telített indulata”, „karmazsin-sötét” — a szöveg összefüggéseiből világos, mire utalnak ezek a hol ironikus, hol indulatos képi jelzések —, míg a második változat általánosít, mintegy közérzeti érvényre emeli, már-már az életérzés nívóján fogalmazza meg a költő helyzetéből leszűrhető tanulságokat. A szöveg ízlelgetése közben a szépre érzékeny olvasó föl fog figyelni arra az éles és beszédes kontrasztra, amely az utóbbi vers két képe, a monotóniát jelző „az örökkön-ugyanegy ég” és a költő álmait-vágyait jelképező „fölötte a rajcsúrozó felhők állama” között vilicg.