Irodalmi Szemle, 1976
1976/6 - Dávid Teréz: Aranka — II.
gyarország”-ban Baky László programbeszédét arról, hogy miképp kell Magyarországot rövid két hét alatt megszabadítani a zsidóktól. Karcsi szavaira tért magához. Ha pedig megőrül és dörömbölni kezd, leütöm ... — Hulláját pedig elásom a pincében ... — Zsákba teszem és kicipelem a Marcibányi térre. Mocskos is hallotta, hogy erre mindnyájan felnevetnek, mert tudták, hogy viccelnek, de a tekintetükből olyasmit olvasott ki Mocskos, amiről talán ők maguk sem tudtak, de amitől végigborzongott frissen mosott irhája. No, de ilyesmire nem került sor. Az Idegen nem őrült meg, sőt... amikor harmadnapra kijelentette, hogy a szeneskamrában elviselhetetlen a levegő, Karcsi eltávozott hazulról és csak igen későn tért vissza. A következő napon azonban az Idegent bemutatták Katának, mint a Karcsi Űcsáról menekült keresztapját és Kata illedelmesen kezet csókolt neki. Ettől a naptól kezdve az Idegent Stefi bácsinak szólították és a szobában aludt három földre fektetett matracon. Mocskos viszont visszakerült a szemétdombjára, ahol elmélkedhetett a szerencse forgandóságán ... Látszólag tehát helyreállt a rend. A valóságban azonban csak akkor kezdődött el a rendetlenségek egész sora. Mert az Idegen megjelenése csak kezdete volt valaminek, mint ahogy a földomlás indulását is apró göröngyök gördülése jelzi. Fenyegető morajlással omladozott a nagyvilág és az látszott a Forint utcai házban is. Az Idegen után újabb Idegenek jöttek, megrakodva, teherautókkal... De jöttek olyanok is, egyre többen, akik, mint Stefi bácsi, este lopództak be a kapun, miután előbb hosszú ideig ácsorogtak előtte. Az utóbbiaknál még csomag sem volt. De Mocskos többé nem vett tudomást semmiről. Becsület, hivatás, kötelesség számára immáron csak pusztában elhangzott szó volt... Kötelességérzetének utolsó foszlányait is elnyelte a szélvihar, aminek neve állhatatlanság. Zsidóorrú Józsi úgy zuhant az eseményekbe, mint az őszi áradásba a szálfa, és ahogyan a szálfa is ritkán jut el a víz hullámain a tengerbe — bozótban, nádasban fennakad —, „fenn-akadt” Józsi is Kata gesztenyebarna haján. Foglalkozására nézve Józsi katona volt, altiszti minőségben került az őrnagy úr mellé és ebben a szerep- osztásban, számos hivatalos teendője mellett, gyakran tett félhivatalos látogatást felettese magánlakásán. De amíg a levelekből, csomagokból, üzenetekből megvolt a gond- ja-öröme, a látogatások neki magának dobogtatták meg egyre hevesebben a szívét. Erről azonban nem tudott senki, mert Józsi nem volt a szavak embere. Sajnos, a tetteké sem. Eszeveszett nagy elragadtatását legszívesebben kisugározta volna magából, ahogy kisugározza melegét a nap, és észrevétlenül burkolta volna epedő vágyakozásába Katát, mint ahogyan észrevétlenül érlelődnek a nyár zamatos gyümölcsei. Ha jól meggondoljuk, nem is az orra volt zsidős. Az orra inkább egy kivénült ökölvívó viharos múltjára emlékeztetett. Talán dús, göndör hajának, kissé duzzadt, telt piros ajkainak köszönhette Kata megvetését. Bárhogy is van, Józsi nem volt férfiszépség és a kék szemű, szőke Karcsitól úgy különbözött, mint a libanoni cédrusliget a magyar Alföld búzamezőitől. De a szíve ... Józsi szíve aranyból volt. Dehogyis aranyból! Hitvány, hideg érc az... Józsi szíve vajból volt, puha, harmatos vajból... Tudja isten, miért, Kata mégsem tudta megemészteni... — Mit néz úgy? Mit bámul? — fakadt ki olykor idegesen, ha észrevette, hogy a fiú kissé nedves tekintetével figyelte őt. Józsi ilyenkor elpirult és nem mondta meg, hogy mit bámul mit néz Katán. Nem mondta, hogy magát nézem, Katóka, mint egy szentképet, mert imádom, de az érzéseimet én nem tudom szavakba foglalni. Az én érzéseim kifejezésére, Katóka, még nem találtak ki szavakat. Mert maga nékem a boldogság, a szerencse, maga nékem minden lehetne, Katuska, ha... ha én azt magának el merném mondani...
