Irodalmi Szemle, 1976
1976/6 - Dávid Teréz: Aranka — II.
— Fene tudja, mivel köt magához... — elmélkedett álmatlan éjszakáin, miközben a fülére húzott vánkosok alá próbálkozott társa horkolása elől menekülni. Olykor sikerült is, de ezen az éjszakán nem. Ezen az éjszakán sok problémát kellett tisztáznia. Ha a háború befejeződik és Rieger hazajön a frontról... Nem, nem valószínű, hogy hazajön... A fogságból nem jön haza senki. Még szerencse, hogy az a Zéman ... aki nem is Zéman, hanem Zemán... Nagy különbség! Főleg manapság. Jó, ha valakinek ilyen alakítható neve van... No persze, ő nem azért állt össze vele. A jó ég tudja, miért tette, amikor a lakás a saját nevén van, a berendezés is az övé ... Félemelet három, közvetlenül a kazánház fölött, télen jó meleg van, ha fűtenek... Na persze, most nem fűtenek ... Most csak a kutya nyüszít elviselhetetlenül. Riegerné már-már szemrehányással illette önmagát, amiért a Mocskos kivégzéséhez nem nyújtott hathatósabb segítséget. Igaz, általában szereti, nagyon szereti a kutyákat, de ez a Mocskos valahogy más ... Ez a Mocskos kész borzalom . . Nem is nyüszít, hanem vonít. Sír, mint egy kisgyerek, mint a kisfia, akit annak idején Rieger úrnál hagyott. Riegerné hirtelen felült, és világosság gyúlt az agyában. Mocskosnak valami baja történt... Az is eszébe jutott, hogy a kutyának kicsinyei vannak és a pince bizonyára tele van patkányokkal. Riegerné ezt a gondolatot nem tudta elviselni. Kiugrott ágyából, pongyolát kapott magára és leosont a kazánházba. A kiskutyákkal nem volt semmi baj, egymás hátán gömbölyödtek, alig lehetett őket egymástól megkülönböztetni. Csak Mocskos viselkedett különösen. Mocskos különben mindig másként viselkedett, mint ahogy azt tőle elvárták. Most például orrát a szenespince vasajtójának aljához dugta, mellső lábával a földet kaparta és nyüszített, kibírhatatlanul nyüszített. Mikor Riegernét meglátta, szinte megbolondult. Hol az asz- szonyra ugrott, hol a kamraajtóra és ezt egymás után többször megismételte. Riegernénak az éjszaka immár másodszor gyúlt világosság az agyába. Talán azért, mert az orvos eltiltotta őt az italtól és így olyasmin is el-elmerenghetett, amit mámoros fejjel elmulasztott volna. De lehet, hogy azért, mert ez a nap amúgy is más volt, mint a többi. Riegerné ezen a napon Mocskost is megértette. Észrevette, hogy a kutya valamit érez, valami rejtőzik a pincében ... vagy valaki... Tudta, hogy éjszakájának ezzel vége és ha valamicskét akar még aludni, Mocskos titkát kell előbb tisztázni. De a pincekulcs a házmesternél volt. Becsengetett Aran- káékhoz. Csodálatos módon első csengetésre kinyílt az ajtó és ha Riegerné fejében egyszerre két probléma is elfért volna, feltétlenül elcsodálkozik ezen. De ö nem szívesen erőltette meg magát, ezért csupán a kulcsot kérte. Aztán Mocskosra mutatott, amint hatalmas ugrásokkal rohangált a szenespince és a házmesterlakás között. Aranka végigsimította a homlokát és keresni kezdte a kulcsot. De nem találta... Szerencsére Riegernének nem gyulladt harmadszor is világosság az agyában. Lehet, azért, mert már az első két felfedezés is megerőltette őt, ám az is elképzelhető, hogy a házmesterék asztalán megpillantott barackpárlat miatt. Aranka töltött, ittak belőle, s nagyon kellemesen telt el az éjszaka további része. Riegerné nem törődött többé semmivel. Az Idegent másnap újsággal és sakktáblával látták el saját kívánságára, rátettek a ládák tetejére egy matracot, takarót is kapott, meg kispárnát, termoszban teát, no és egy viharlámpát. De meg kellett ígérnie, hogy ha lépéseket hall a lápát eloltja. Mocskos pedig visszakerült az „elvesztett paradicsomba”. Ennek fejében ugyan egy kis mos- datást is el kellett szenvednie, de annyit már ő is tudott, hogy a világon minden jónak akad rossz oldala is. A kályha és az ajtó közötti sarokban jelölték ki átmeneti hálóhelyét, ebbe boldogan beletörődött. Borzas fejét két mellső mancsára fektette, okos szemeit ide-oda forgatta, sőt, néha mintha a farkát is megcsóválta volna önfeledten, holott ez a művelet már régen lekerült programjáról. A kölykeiről is megfeledkezett, meg az utcán sorakozó szemeteskukák iránt vállalt kötelezettségeiről. Bölcs lemondás és tiszteletreméltó kegyelet töltötte el. Valamelyik sarokból elhurcolt gazdájának illata röppent felé és ő a nagylelkű ellenfél kegyes leereszkedésével megtűrte érzékeiben az Idegen illatát is... Az idegenét, aki ezalatt a viharlámpa fénye mellett olvasta az „Űj Ma
