Irodalmi Szemle, 1976
1976/6 - Dávid Teréz: Aranka — II.
— ... engem körülfogtak... engem! Hat éve szolgálok, aktív katonatiszt vagyok, háromszor sebesültem ... Nézze... látja ezt... — mondta és széthúzta mellén az ingét. — A hazáért... a kormányzóért!... Az isten csapna beléjük! Engem körülfog három taknyos! Elveszik tőlem a fegyvert... Nem vagyok nekik megbízható ... Csőcselék ... Horda ... — Miért adta oda, főhadnagy úr? — Mert nem hagyom, hogy útonállók gyilkoljanak meg. Érti? Azért! De ne féljen, tudom én, hogy mit csinálok ... Három taknyos. Tizcnnégy-tizenöt évesek ... Mellemnek szegezték a géppisztolyt! De honnan szerezték, az istenüket? Honnan vették? Várjon, ne zárja be a kaput, mindjárt jövök, csak veszek magamhoz pár dolgot! — Hová megy, főhadnagy úr, ilyenkor? — Azt csak bízza rám! Csürhe . .. útonállók, banditák! Csőcselék ... — szórta a főhadnagy, és kettesével véve a lépcsőket, felrohant. Baranyai úr lovaglópálcával veregette a csizmáját, amíg a kapunyitásra várt. Karján széles nyilaskeresztes karszalag piroslott, arcán győzedelmes mosoly szélesedett. — Nem megyek fel, csak üzenetet hagyok a feleségemnek, ha hazajön az anyjától. Itt van az Olasz fasorban... Mondják meg neki, hogy ma nem jövök haza... — Jobb szórakozása van mára, igaz, zászlós úr? — Kutyafáját, annyi a zsidó, mint a pelyva. Nézze csak — és széttárta hatalmas tenyerét —, ma már ezzel agyonlapítottam egy zsídőasszony pofáját! — Végre rend lesz az országban... szólalt meg a sötétben az ezerfejű Hollósné. Baranyai fölfelé nézett. — Hát lesz, kezitcsókolom... Két hét alatt kitisztítjuk. Nem lesz benne se zsidó, se orosz, se kommunista! — Legfőbb ideje! — válaszolta Hollósné. — Gratulálni fogok hozzá ... — Én magam is, kezitcsókolom! Kitartás! — Éljen Szálasi! Arankáék a pincelakásban ültek és hallgattak. Tehát mégsem lesz vége a háborúnak. — Hogy az isten verné meg! Hogy a rosseb egye meg őket! Hogy az a jóságos Szűz Mária ... — Pirosból zuhogott az átok. Nem volt teljesen eszénél. Tíz óra tájban mosolyogva állított be Kata. — Magáért jöttem Karcsi. A méltóságos asszony kéreti... — Holnap nem ér rá? — Nem. Sürgős! — Jobban sietnék, ha maga hívna. — Ne vicceljen mindig. Komoly dologról van szó. Meg kell vizsgálnunk a lakók iratait. — És éppen én? Nekem arra nincs felhatalmazásom. — Maga a házfelügyelő, magának kötelessége, mondta a méltóságos asszony. Tudnunk kell végre, kik laknak ebben a házban. A szomszéd házmester már megtette ... — A lakókönyvbe mindenki be van írva ... — De a nagymama nincsen bevezetve a lakókönyvbe... — csicseregte bájosan Kata. — Hogy az a jóságos atyaúristen csapna beléd, hát mért nem mész, ha a méltóságos asszony kívánja — avatkozott váratlanul a beszélgetésbe Piros. — Rakja ki mindenki az asztalra a születési bizonyítványát... én akár rögtön... Hogy az a ma- gasságos... Mire Piros előkereste a papírjait, Karcsi és Kata már kéz a kézben bandukoltak felfelé az emeletre. Utoljára Pataki úr csengetett be a lakásba. A tetőkulcsot kérte. A tetőteraszról kívánta látni Pestet. De nem látott semmit. A város sötétségbe burkolódzott, mint máskor. Egy-egy fegyver ropogása hangzott valahonnan. A rémuralom előestje volt ez. -Másnap kezdődött a haláltánc. Gépfegyverropogás volt az ébresztő. Itt vannak az oroszok — jött a hír. Nem volt Igaz. Nem az oroszok voltak. A Nagymező utcában állítólag „zsidóbolsevikok” támadták meg a németeket. De hogyan is merték? A zsidókkal aznap különben is sok baj volt, s be kellett őket zárni csillaggal meg
