Irodalmi Szemle, 1976
1976/6 - Dávid Teréz: Aranka — II.
jelölt házaikba. Rosszalkodtak... örültek a nyomorultak! Azt merték hinni, hogy vége! A büdösök! Most aztán majd megtanulják. Törökszállást kiürítették, Nagyváradot körülkerítették, Margitta elesett. Ezeken már nem lehetett segíteni... De a pesti zsidók még megvannak. Kutyafáját az istenüknek! Mégiscsak jó, ha a dolgokat beosztják! Mi is történt volna, ha Lakatos közbe nem jön, és májusban, júniusban minden zsidót kitessékelnek az országból? És Szálasinak egy sem marad belőlük? Mivel tudja híveinek bebizonyítani a rátermettségét? És mi lett volna a pártprogrammal? Na, ugye! Ki tehát a zsidókkal vackaikból! Fel a kezekkel! Előre a Tattersaalba... Előre a Duna-partra ... Menet, indulj! Majd én megtanítlak benneteket, nyomorult fajzat! Éljen Szálasil Arankáéknál — szerencsére — nem laktak zsidók. Azoktól, akik itt éltek, még idejekorán megszabadultak, és a kapualjban felhalmozott bútorokon, meg az elvadult Mocskoson kívül nem emlékeztetett rájuk semmi. A nagymamákkal nem volt galiba; az őrnagyné Karcsi társaságában még aznap este bizonyságot szerzett erről. A Forint utcai bérházban sehkinek sem volt oka restellked- ni őseinek násza miatt. Ami pedig odaát Pesten történt, nem igen érdekelt senkit. Csakhogy Mocskos is tapasztalt Budán egyet-mást. Ű viszont az utóbbi időben any- nyira elfásult, hogy semmiféle kutyakötelességet nem érzett magára vonatkozónak. Miatt a Fillér utcai három és fél emeletet kéményestül, alapkövestül, őrnagynéstul, házmesternéstül együtt, bárki bármikor felemelhette volna és egy másik utcában újra letehette volna anélkül, hogy ő ez ellen, akár egy vakkantással is, tiltakozni próbálna. Ha itt-ott mégis megmorgott valamit, merő szokásból tette, és miután mind Pesten, mind Budán ez időben rengeteg megmorognivaló akadt, Mocskos haragja elenyészett a töméntelen emberi gonoszságban. Zavartalanul szaladgált naphosszat és estére kimerültén terült el az Aranka küszöbe elé terített lábtörlő-gyékényen, ideges morgással marcangolva egy-egy ócska tollsöprűt, vagy valami hasonló értékű zsákmányt. Nem kerülhette el figyelmét így az a gyanús alak sem, aki későn este becsöngetett a házmesterlakásba. Aranka nyitott ajtót, és felsikoltott. Sikolya ugyan nem volt ve- lőtrázó, sem vérfagyasztó, inkább csak olyan, mint mikor rossz álomból felérez az ember, de azért elegendő ahhoz, hogy Mocskosban felpislákoljon tespedő kutyaszimatja. Elvégre Aranka a barátja volt, vagy legalábbis azon kevesek egyike, akiknek cipője orra sohasem okozott fájdalmas nyilallást Mocskos lágyéka táján. És ő az ilyesmiről nem szokott megfeledkezni. Annál nagyobb volt azonban a hüledezése, mikor látta, hogy Aranka belekarol a kései látogatóba és húzni kezdi őt az óvóhely fele, ahol ezekben az órákban nem tartózkodott senki. Közben-közben körülkémlelt. Mindez annyira furcsának tűnt föl Mocskosnak, hogy a toliseprű iránti érdeklődése azonnyomban alábbhagyott, és újjáéledő ösztönét követve feltápászkodott, hogy a titokzatos vendéghez közelebb juthasson. Mióta Mocskos a feje fölött dúló törvénykezést szerencsésen átvészelte, ki volt rekesztve majdnem végzetessé vált nagyhatalmi törekvéseinek színteréről. Szimatjával együtt azonban ezúttal mintha nosztalgiája is új erőre kapott volna, Arankáék után osont és belépett az „elveszett paradicsomba”. Minden a helyén volt, mint régen. Örökké poshadó vízzel teli víztartály, az ásó, a kapa, a kötél és homok, utóbbi Mocskos külön céljainak, padok, fotelek, létrák, asztalok, no meg bőröndök is voltak már odalent, amelyeket némely túlbuzgó lakó hordott el, mint ahogy sok ember előre kiviszi csomagját az állomásra és elhelyezi a ruhatárban. Szóval, minden a helyén volt, mint máskor, de az egész fölött most va~
