Irodalmi Szemle, 1976

1976/5 - HAGYOMÁNY - Fried István: Berzsenyi Dániel eszményei (A költő születésének 200. évfordulóját ünnepeljük)

lemében David klasszicista portréit idézi), de dísztelen ünnepélyességében egy — Berzsenyi előtt is csak homályos körvonalaiban föltűnő — új világ lehetőségét ígéri. Berzsenyi politikai elveit tekintve jó ideig a status quo-hoz ragasszkodó nemességhez tartozott. Költői leveleiben a felvilágosodás híveként jellemezhetjük, esztétikai nézeteire már a romantika hatott, anélkül, hogy költőnk a klasszicizmussal valaha Is teljesen leszámolt volna. Első ódái és költői levelei: két, egymással szemben álló világ. A nemesi életforma bizonyosságot kínáló hitétől az e bizonysosságban való megrendülésig, a valóság és a látszat dilemmájáig jutott el. Kétségei ösztönözték való hogy a XIX. század első két évtizedének leglényegesebb kérdéseit — szívet szoron- gatóan — föltegye. Berzsenyi költészete a kezdetektől fogva roppant energiák hordozója volt, eleve élt benne az a szándék, hogy osztálya szemléletét az általánosság magasába emelje. Mikor ennek az életszemléletnek célra vezető voltában kételkedni kezd, nemcsak az általánosítás jogosságában inog meg, hanem teret enged legbenső gondolatai, tépelődései kifejeződésének; a nemcsak benne keletkezett válságtudatot személyes gondjai kizengésével hitelesíti. Berzsenyi „melankóliája” már nem a szentimentális költészetből való, hanem e válságtudat, e megingott világkép szemléleti módjának eszköze. A szentimentális motívumok hozzájárultak ugyan ahhoz, hogy tépe- lődéseit versbe tudja önteni, de mindenképpen föl kell figyelnünk a szentimentálistól lényegében eltérő versformálásra, a befelé forduló magatartást egy tágabb értelmezésű gondolatkörrel fölcserélő lírai attitűdre, amely például a Fohászkodásban, az Életfilozófiában s más verssekben jut kifejezésre. Az eszmények a neoklasszicizmus köréből valók, de soha meg nem valósítható eszmények miatt érzett gondok nyugtalanítóan járják át a költő líráját, valóság és eszmény között áthághatatlanná válik a szakadék (Ithakám partját elértem: S, ah, hazámra nem ismertem).

Ennek fölismerése azonban új távlatokat nyit meg Berzsenyi költészete előtt. Az a tény, hogy Ithakája nem jelent (nem jelenthet) megoldást, azt sugallja, hogy ilyen — a korábbi versekben annyira áhított és oly tűzzel megénekelt — Ithaka talán nincs is, illetve, ha van egyáltalában, akkor ez a valóság Ithakája, az 1810-es évek nemesi Magyarországának egy eldugott falva, amelyben nem lelhetők föl a múzsák, amely a napi gondok helye és nem az antikokkal egylényegű líra ihlető tanyája. A valóság és az ideálok világának összeütközése kijózanítja a költőt, s az episztolákban foglaltak eszmekörének kialakulását segítik elő. Ez a felvilágosult eszméket visszahangzó néhány vers formailag is szakít az antik vagy a hangsúlyos verselésű költemények művészi módszerével. Partnerhez szólnak a költemények, Berzsenyi megszólítja képzeletbeli levelezőtársát, önmagát, a címzettet kérdezi, érvel, indokol, vitatkozik, állít, tagad, tudatosan szakít eddigi versei (ódái, elégiái) bevált építkezésével, s a verseket a drámai monológ felé közelíti. Ez a fajta költemény nem a magyar felvilágosodás első nagy nemzedékének (Bessenyeinek, Barcsaynak, Ányosnak, Orczynak) szinte levelezést pótló episztoláit újítja föl, és nem a deákos klasszicizmus Horatius episztoláit követő módszerével él (mint tette Baróti Szabó, Révai Miklós), hanem Kazinczy jellegzetes és kedvelt műfaját forrósítja föl; hiszen az érvelés és a vitatkozás ellenére sem képes megtagadni alaptermészetét.A költő hangvétele nem marad meg az egyszerű közlés szintjén, izgatott kérdései, indulatos összetett mondatai éppen nem az érzelmi erő gyöngüléséről tanúskodnak. Berzsenyi néhány költői levelében talán nem olyan zengzetes-ünnepélyes a nyelv, de a gondolatiság közvetlenebbül érvényesül; a mitológiai hasonlatok száma gyérül, de a mitológiai allúziók káprázatos pompájáért a régi világ hőseinek (költőinek, tudósainak, nevezetesebb személyeinek) idézése kárpótol; nem élvezhetjük többé a megmagyarosodott antik strófákat, de az ötös és hatodfeles jambusok Vörösmartyig elható folyamata a verselés új területének újszerű felfogásával gazdagít. A városi élet elsőbbsége, az értelem világokat teremtő hatalma, a női nem küldetése, a „föld balgatagjai”-nak megvetése: mind olyan gondolatok, amelyeket a felvilágosodás elvei szerint értelmez. Egyetlen nagy tagadása a maradielzárkózó nemesi felfogásnak, s pontos kifejtése az emberhez méltó magatartásnak.

Az 1810-es esztendők Berzsenyi-termése azonban megritkul. Nem Kölcsey bírálata szegi kedvét, hiszen a kiapadás lehetősége már korábban fölmerült. A Kölcsey-bírálat helytelen hangsúlyai, a bírálat és a dicséret igazságtalan aránya joggal bánthatták Berzsenyit, de arra késztették, hogy végiggondolja a költészetről vallott nézeteit. E végiggondolás eredménye esztétikája, amely előkelő helyet biztosíthat magának a magyar esztétikai gondolkodás történetében.