Irodalmi Szemle, 1976

1976/5 - HAGYOMÁNY - Fried István: Berzsenyi Dániel eszményei (A költő születésének 200. évfordulóját ünnepeljük)

dületben megalkotott eplgramma dlsztelenségével tűnik ki; az értékek és a látszatértékek közötti küzdelem nem tűri a bőbeszédűséget. A két pólus között ingadozó vers katartikus befejezése nem megoldás-érvényű, nem emel magasabb régióba, mint eddig oly sok Berzsenyi-költemény: az erkölcsi igazságtétel megtörtént ugyan, a^ igazi értéket a látszattal fölcserélő hős elbukott, de helyébe nem került új érték, •legfeljebb egy kétes értékű tanulság (amelyet Horváth Ádám didaktikusan-prózaian fogalmazott meg], A pozitív értékek közt tartja számon Berzsenyi:

kor lelke: szabadság, dicső zászlói, szent emberiség, emberiség ügye Míg a negatív értékek a következők:

fényes csalatás, tündér kény

S a kiegyenlítődés, az igazságszolgáltatás nem a vers végén csattan, hanem már a nyolcadik sorban megtörténik: S isteni pálmádat váltja töviskoszorú. A befejező két sor távlatot ad a költeménynek, a katarzist szolgálja. Ám e katarzis azt is jelenti, hogy Berzsenyi nem nézte közömbösen Napóleon bukását, bár e bukás jogosságához

— szerinte — nem férhet kétség. Napóleon valóban nem mindennapi jelleme, képessége, lehetősége (S a szent emberiség sorsa kezedbe került) a legszebb reményekre jogostíhatott volna föl, ha Berzsenyi e remények éledésekor még nem a nemesi ellenállás lelkesítői közé tartozott volna. De visszavetítve 1814-es nézeteit sem veszti el érvényét Berzsenyi hite, épp az új értékek föltalálásának szemszögéből nézve érzi az emberiség ügyét (az elmulasztott lehetőségeket) még mindig időszerűnek. Az igazi értéket itt az emberiség ügye képviseli. S Iiogy Berzsenyi mit tartott annak, azt majd igazán episztoláiban fogja kifejteni. Még egy értéket hordozó fogalmat kell kiemelnünk: szabadság. A korai Berzsenyi-versek szabadságon általában a nemesi szabadságot értették, a populus werbőczyanus jogait, kiváltságait. A szabadság-fogalom lassú átalakulása azonban jól figyelhető nála. Ahogy fokozatosan mind jobban kiábrándul az una eademque nobilitasból; ahogy verseit mind jobban áthatja a felvilágosodás eszmevilága, úgy a szabadság értelme és fogalma köré is átalakul, kiszélesedik; ugyanakkor eszményibbé, elvontabbá is válik. Itt a kor leikével azonosul, amely nem azonos a francia forradalom hármas jelszavának első tagjával. Valószínűleg nincs pontosan körülírhtó jellege, aligha tudnánk földeríteni konkrét vonatkozásait. Talán Winckelmann antikvitás-látomásával lehetne rokonítani, azzal a Geschichte dér Kunst dér Alterthum című művében lelkesen kifejtett fölfogással, amely egy eszményien szabad Görögország ábrándját igazolta a művészet példáival. A szabadság által

— írja Winckelmann —, mint egy egészséges törzs nemes ága, emelkedett a nép gondolkodása.” Majd másutt a szabadságból következő emelkedett gondolkodásmód művészi eredményeit méltatja, a szabadság és a magas röptű gondolatok egymást feltételező összefüggéseit hangsúlyozva. E gondolatkör nem áll messze a Berzsenyiétől, aki szabadság, virtus és műveltség összetartozását hirdette. „A balatoni nympha” képében szól Teleki Lászlóhoz: „Nem tenger, nem egyéb helyhezet alkotá A nagy népeket és nagy birodalmakat: Minden nép, ha javát ismeri, nagy, szabad, S boldog minden időn s helyen..Berzsenyi szabadsága: a kor lelke, vagy ahogy a már idézett Arndt megfogalmazta: Geist dér Zeit (A kor szelleme). Csak költői leveleinek ismeretében tételezhetjük föl, hogy e szabadság benne rejlik vágya egy emberibb-éssze- rűbb világról, a civilizált életforma általánossá válásáról, az értelem fölszabadította tehetségek kibontakozásáról. A sivár hazai valósággal szembeszegülve, a korábban vallott eszményeket tagadva, tartósabbnak látszó ideálok hite töltötte el a költőt. A Napóleonhoz című vers hőse nem az emberiség, mégcsak nem is a nagy ember (kinek tragikumát Hegel olyan szemléletesen magyarázta Előadások a világtörténet filozófiájáról című művében), hanem a kor lelke, a szabadság. Az a sereg „dicső”, amely a szabadság zászlóit hordozza (e gondolat a Szózatig elhat!), az az emberiség „szent”, amely fölemeli a „nagy embert”, hogy a kor lelkét, a szabadságot általánossá tegye, s ha már egyszer Hegelre hivatkoztam: hogy a világszellem megvalósulását segítse. Ebben a versben a „szabadság” már nem azonos a nemzeti függetlenség szűk látókörű nemesi értelmezésével, s nem tapad hozzá a barokk rendi eszménye. Felvilágosult és neoklasszicista, a kor lelkére hivatkozó és antik fogantatású ez a képzet; nem oly testetlenül fennkölt, mint Kölcsey szabadság-istenasszonya (mely szel