Irodalmi Szemle, 1976

1976/5 - HAGYOMÁNY - Fried István: Berzsenyi Dániel eszményei (A költő születésének 200. évfordulóját ünnepeljük)

ten, akit nimbusszával A hatalom s tudomány ragyogtat.” E „közéleti” lírával nem ellentétes az epikureus költő magánéleti lírája, melyben látszólag ellentmond a följebb leírt eszményeknek:

„Nincs itt kegyetlen had s veszedelmes érc,

Melyért halandók véreket ontanák;

Nincs itt gonoszság cimborája,

Sem nyomorult fene nagyravágyás.’

A katonai, a harcias eszmények és tagadásuk egyenlő erővel szólal meg a költő versében, mindkét változat az antikvitásra való utalással felülemelkedik a min- dennapiság szintjén, s mintegy általános érvényességre törekszik. Látszólag egymást kizáró értékek viaskodnak a költő lírájában, egyik versével tagadni látszik, amit a másik versében az értékek legmagasabb fokának tart. Csakhogy e kiragadott részletek mögé pillantva megállapíthatjuk, hogy a nemzeti történelemre, a hazai nemességre vonatkozó sorai totvábbra is a hatalom és a tudomány világából kerülnek elő, míg a világpolitikai, illetve a korabeli európai állapotok tiltakozásra késztetik. Berzsenyi roppant költői erővel igyekszik egy majd illuzórikusnak bizonyuló nemesi eszményt a horatiusi időtlenség és örökkévalóság magaslatára emelni, s e nemesi eszményt „kívülről” megdönteni készülő, európai méretű forrongást ijedten, riadtan és nem egyszer értetlenül szemléli. Hiszen a nemesi eszmények közé, a horatiusi tanításokból leszűrt gondolatok közé tartozott a világtól elvonuló, a napi gyönyörök közt leélt értelmes élet, amelyből a költészetnek sem volt szabad hiányoznia. Nincs kétségünk érzelmei felől: „Gallia Sándora”, azaz Napóleon, a forradalmi eszméket exportáló Franciaország felől fenyegeti veszély ezt a változatlanságában, mozdulatlanságában is fenségesen szépnek vélt életformát. Végsőkig csiszolt költeményeiben, az erőteljes Amathusban, az Esztihez csokonais játékában, Az ifjúság bölcselkedő hexametereiben hangot ad félelmének: látja, hogy „egymást váltja örök romolás s teremtés”, érzi, hogy új világ születik, ám a költő válasza egyelőre az elvonulás; csak messziről figyeli, mint forrnak a világ ádáz tengerei (Közbeve- tőleg: érdemes fölfigyelnünk arra, hogy hirtelen fölszökik a tengerrel kapcsolatos hasonlatok száma a versekben. A világot haragvó tengerként érzékeli Berzsenyi, aki sose látott tengert. De ez még nem Vörösmarty végtelenség-élménye, hanem részben az antikvitásból átültetett, ám korszerűsített allegória, amely a lelkiállapot, az eszményként ábrázolt élet ellentéte ábrázolásaként hat!].

S itt is, ott is szüntelen betör költészetébe az általa annyira gyűlölt Napóleon:

Más félje a szerencsét,

S a tengerek haragját,

Golkonda drága kincsét Rakásra gyűjtse össze,

Villogjon a dicsőség Polcán Napóleonnal,

Hirdesse győzedelmét

Száz dladalmi Paean... (Esztihez)

Légy bölcs, légy te vitéz, kardod villáma hasítson A földtengelyekig s a föld nagy tengerein túl,

Homlokodon híred cstllagkoronája ragyogjon,

Tetteidet fél föld leborulva csodálja, imádja,

Halmozd kincseidet, dúld, pusztítsd Bengála partját...

Ismét közbevetőleg: az antik szerzők ihletése mellé egy másikat is tehetünk: Kisfaludy Sándorét. Hogy szerette Kisfaludy költészetét, hitelesnek ismerte el az általa megénekelt érzelmeket, magatartást, azt Kisfaludy Sándorhoz írott költeménye bizonyítja. De ennél talán több közük is volt egymáshoz. Amit Kisfaludy a magánéleti szférába rejtetten fejezett ki, annak Berzsenyi nagyobb távlatot igyekezett adni; ami Kisfaludynál dalszerűen, kikerekítetten, részletezően jutott kifejezésre, azt Berzsenyi ünnepélyesen, mélyebbről indulva, ódaszerűen akarta megszólaltatni, Kis