Irodalmi Szemle, 1976

1976/5 - HAGYOMÁNY - Fried István: Berzsenyi Dániel eszményei (A költő születésének 200. évfordulóját ünnepeljük)

faludy föltárulkozóbb, Berzsenyi szemérmesebb, Kisfaludy a szenitmentális líra közhelyeiből és ügyesen válogatott hazai és világirodalmi ihletésekből építkezik, Berzsenyi mélyen megszenvedett neoklasszicizmusa, fájdalmasan kiküzdött nyugalma a Hölderlinével rokon. Kisfaludytól nem áll messze a frivol magamutogatás, Berzsenyi rezzenéstelen arccal mondja ki érzelmeit, hogy azonnal az átérzett mitológiai általánosítás fényébe vonja. Kisfaludy formaújító, strófát teremt, amely kitűnően alkalmas egy új versnem, az ellentétre alapozott, a csattanóban kicsengő mondanivaló kifejtésére, Berzsenyi a sapphói és az alkaioszi strófák, a különböző aszklepia- dészi szakaszok szoros keretét vállalja, kissé önmaga megfegyelmezésére. Ugyanannak a gondolat- és érzelemvilágnak, magatartásnak két arculatát villantja föl Kisfaludy Sándor lírája és Berzsenyi korai költészete. A kincs és a világhódítás szem- beállítása az élet szerény örömeivel: ez az alapmotívum. Állítsuk egymás mellé Kisfaludy leírását Berzsenyi megjelenítésével:

Egy nagy ember ott miként áll Ezer felett fejével,

Napnyugotról miként munkál Napkeletre leikével.

Mint forgat fel országokat,

Mint kötöz és bontotgat,

Miként ád s vesz trónusokat,

Sorsokat mint osztogat.

Mit hallok! Árpád honja határain Ágyúk dörögnek! rettenetes veszély Zúg, mint dagadt felhők morajja S Bosporusok zokogó nyögése.

Egy nagy csapással mindeneket levert,

A harc s dicsőség kénye, Napoleon,

S mint Jupiter mindent lerontó Mennyköve, egy riadással elszólt.

Kisfaludy versében könnyedén folynak egymás után a sorok, hiszen nem az országokat rontó Napóleon a lényeges itt, hanem a költő, aki boldogan, elégedetten szemléli megnyert parányi édenéből a világ nyüzsgését. A ritka pillanat a Kisfaludy Sándoré, amikor az egyébként panaszos szentimental izmus a túláradó öröm szenti- mentalizmusába csap át. Berzsenyi sorai nem ömlenek, szinte tagolatlanul buknak elő, izgatottak, s a költőről a hangsúly az eseményre tevődik át, ahogy a költőben visszhangzik. A mitológiai hasonlat megemeli a versrészletet. Kisfaludy Sándor igékkel tűzdeli tele strófáit, de ezek az igék semlegesítik egymást, nem keltik a mozgalmasság érzetét. Az első sorban az „áll” határozza meg a „nagy ember” helyzetét, s ebből az álló helyezetből „munkál”, azaz tevékenysége (forgat fel, kötöz, bontogat, ád, vesz, osztogat" tulajdonképpen meghatározza a versrészlet „statikáját” és „dinamikáját”; Berzsenyi a „hangképzetekre” épít, „mit hallok!”, nem kérdőjellel, felkiáltó mondatban. A hangképzet mellett azonnal az érzelmi töltés kap hangsúlyt, a költőhöz eljutó csatazaj (dörögnek, zúg, moraj, zokogó nyögése) jelzi a „rettenes veszély”-t. A hangképzet mellett térben és időben is kibomlik a hangképekből összeálló helyzetjelentés: a felhőktől a Boszporuszig, a jelentől az antik mitológiáig „hat” az esemény. Nem Berzsenyi világa ez, Kisfaludyé sem. Csakhogy Berzsenyinél az eddig eszményinek ábrázolt világgal való meghasonlást, később: szakítást készíti elő, Kisfaludy pedig szemléletesen és megragadóan ábrázolt kisszerű világába zárkózik be a továbbiakban is. S ez a lehetőség benne rejlett a két költő eddigi működésében is. Kisfaludy szentimentalizmusának része olykor szárazzá való racionalizmusa, s versrészletből is kitűnő inkább statikus, mint dinamikus helyzetmagyarázata. Berzsenyi a sűrítés művésze, egy-egy ige köré csoportosítja versszakait, verssorait, s ezek energiája sugárzik át az igenevekkel vagy jelzős-határozós szerkezetekkel összetartott mondatra. Néhány példa:

Ök voltak a harc vérzivatarjain S a béke napján bölcs vezetők, atyák,