Irodalmi Szemle, 1976
1976/5 - Dávid Teréz: Aranka I.
nyes Dunát. A szerelmeseknek külön őrangyaluk van vagy külön ördögük, ami az ő szempontjukból mindegy. Sem az egyiket, sem a másikat nem keresik, mégis mindkettőt megtalálják egymás szemében. Kata természetesnek vette, hogy zavartalanul számolhatja a folyót átívelő hidakat. Karcsi pedig elmélázva bámulta az Országház kupoláit, melyeket olyan büszkén visel, mint a szépasszony az antik diadémot. S nem beszélt egyikük sem. De hallgatni sem lehet örökké, még akkor sem, ha az ember a szerelemről hallgat. Megszólal tehát, csak azért, hogy mondjon valamit. Valamit, amivel elronthatja a szép, ünnepélyes csendet, a sokat mondó némaságot. Kata is teljesen felesleges kérdést fuvolázott udvarlója fülébe. — Mondja, miért járkál maga velem? — Tudja azt maga nagyon jól... — dörmögte vissza a fiú. Persze, hogy tudta, hogyne tudta volna, de újra meg újra kívánta hallani. Ám úgy látszik, ezen a napon Karcsi nem volt beszédes kedvében. — Mégis ott ül mindig annál az aranyművesnénél. — Ű nem számít. Neki ura van. Kata elgondolkodott. Mérlegelni kezdte, hogy vajon egy frontszolgálatot teljesítő férj számításba vehető akadály-e vagy sem? — És Aranka? Karcsi felnevezetett. — Arany? Arany is valaki? Kata ismét maga elé bámult. Látta a vicinét maszatos, fekete pongyolában, és ösztönével megérezte, hogy a Karcsi kijelentésében nem a szöveg a lényeges, hanem a „muzsika”. A magyarázat tehát kielégítette. — Szép az élet — sóhajtott fel meggyőződéssel. — Szép, az angyalát! — mondta Karcsi is és nagyot sercintett a Duna felé. A víz fölött sirályok keringtek és egy német vontatőhajó úszott horogkeresztes lobogóval Bécs irányába ... így telt lassan a Forint utcai nyár. A naptár már augusztust mutatott és az egyre gyakoribb repülőtámadásokon kívül még három feljegyezni való esemény történt. A Mocskos-ügy, a zsidólány esete a méregpohárral és Mária története. Mocskos egy éjszaka ismét felhívta magára a ház figyelmét, amikor kazánházbeli vackán siratta a múltat. A pinceablakon bekandikált a Hold, s a kutyának eszébe jutottak a régi szép idők, mikor az óvóhelyen terjeszkedő fotelek még magántulajdont képeztek a zsidó házmester lakásában, ő pedig nem vadkutya volt, hanem öleb. Reggelenként jó meleg napsugár ébresztette és gazdája ágya végében édeseket nyújtózkodott, míg csak friss tejeskávé szagát nem érezte a levegőben. Ez volt a jel, hogy kezdődik a nap és az örömök véget nem érő sora. A reggeli sepregetés játék volt akkoriban, mókás hancúrozás, utána a konyhaablak alatt már várta a reggeli. És az ebéd? Gondolni is fájdalmas volt rá s fekhelyéül szolgáló, piszkos zsákdarabon, a temérdek lim-lom közepén. Bizony, bizony! Fordult az idő kereke. Az ebédlőszekrény, amelyen azelőtt szép virágos cukortartó állt, most a kapualjban porosodik. Ajtaját a minap vágta fel Karcsi aprófának. Az asztalfiókot — édes teasüteményt halásztak elő belőle valaha — elvitte a szemetes. A fotelek megfakult selymét pedig az óvóhelyen fogadta kegyeibe az enyészet. Mocskos bizonyára zokogni kezd, ha történetesen ember s nem kutya lett volna; így viszont a maga sajátos nyelvén adott kifejezést bánatának. Letargiája a pince hűvös falai közt felengedett és a beszivárgó nyári éjszaka újraélesztette sebeit. Üvöltött tehát, keservesen üvöltötte bánatát a Hold felé. — Gazdám, hova lettél, gazdácskám? Hol vagy? Mi történt veled? Miért hagytál el? Merre jársz? Élsz-e még? Ha látnád, hogy belőlem mit csináltak? Csavargót, bitangot, pincetölteléket! A Forint utcai ház lakóinak nem volt érzékük Mocskos siralmai iránt, éjszaka aludni akartak. Ismét összehívták tehát a vészbíróságot, immár a Mocskos jelenlétében.
