Irodalmi Szemle, 1976
1976/5 - Dávid Teréz: Aranka I.
— ... bizony, bizony, én sem így képzeltem el... — kezdett hozzá egy napsugaras légvédelmi délelőttön. — Anyám hat gyermekkel maradt özvegyen ... mi nagyon szegények voltunk ... apámat agyonütötte a villám ... igen ... a villám — Aranka ekkor rágyújtott egy cigarettára, ami egészen szokatlan volt, mert eddig még soha senki sem látta őt cigarettázni. Láthatólag időt akart nyerni, hogy megtalálja beszéde további fonalát, miközben tekintetét le nem vette az ultramarínszínű boltozatról. — Mostoha apám ütött, vert... otthagytam őke és fogadókisasszony lettem egy fényképészeti műteremben. Ott találkoztam vele! — Ezt olyan hangsúllyal mondta, mint egy Bajor Gizi mondaná a Kaméliás hölgy szerepében. — Vele... — ismételte, és rövid szünet után kevésbé szinpadiasan folytatta: — Nagyon művelt családból származott, jómódú volt, megtetszettem neki. Kivett az állásomból és taníttatni kezdett. Németül, franciául, meg zongorázni, becsületszavamra még zongorázni is taníttatott... Ogy volt, hogy megesküszünk. — Aranka sóhajtott és a blúza alól egy fekete bársonyszalagra fűzött karikagyűrűt húzott elő. — Igen, úgy volt, hogy a felesége leszek — játszadozott a gyűrűvel. — De aztán bevonult... nem tudom, hol van most, három hónapja ... nem tudom ... Szomorú szeméből kövér könnycseppek hullottak a tenyerére, a gyűrűre. — Nem is sejtem... — És Karcsi? — Karcsi az unokatestvérem... — mondta és a gyűrűt sietve visszadugta a ruhájába. Ezután már folyamatosabban pergett a nyelve. — Karcsi megkapta ezt az állást, de nem volt bútora, segítsége, hát azt mondta, gyere velem, Arany, úgy is egyedül vagy, haza nem mehetsz, mostohaapád be sem eresztene... Hisz tudod... neked is jobb lesz, nem leszel egymagadban, no meg lenne miből élned. Én dolgozom, te otthon sütsz, főzöl, szeded a kapupénzt, amin majd megosztozunk, nem lesz gondod semmire ... Igen, ezt mondta ... Az utolsó mondatot megismételte néhányszor, mintha érezte volna, hogy ez az állítás megerősítésre szorul. Mintha ő maga is megijedt volna attól, hogy elbeszélésében túl messzire ragadtatta magát, végül, inkább csak saját megnyugtatására hozzátette: — Legalábbis akkor így ígérte. Itt elhallgatott, tekintetével a messzeséget mérte és hallgatóinak olyan érzése támadt, hogy az egész történetből csupán a két könnycsepp volt valódi. Budát kezdetben nem bombázták az angolok, holott köztudomású, hogy ott is sok hadicélpont volt. A Mátyástemplom, Ojszentjános kórház, Halászbástya... Nem volt titok senki előtt, hogy az ellenséges légierő ilyen intézmények iránt sem közömbös. A rádió naponta jelentette: „Három kórházat, két templomot, egy iskolát és négy sebesültszállító vonatot támadtak meg az angol légi kalózok.” Lehetséges, a budai hegyekből feléjük áradt színözöntől bódultak meg az angolok? Hogy az orgonával, akáccal, színével máshoz nem hasonlítható fürtös, tündöklő japánbirssel teletűzdelt hegyoldalt onnan fentről óriási bokrétáknak nézték? Bár Antalné másképpen tértesült. Ő úgy hallotta, hogy a Duna lesz a határ, hogy milyen határ, azt nem tudta megmondani. Lehet, csupán optimista volt, mint ahogy az volt Micziszlawova Varsóban, Madame Dupont Dunkerque-ben, avagy Cserszkája Minszkben. A gyerekeire gondolt, az otthonára, ócska bútoraira, melyekről talán még a nagymamája is törölgette a port, a polgári meghittségre. Az eseménytelen hétköznapokra, a vasárnapok egyhangú ünnepélyességére... Azt remélte, hogy a háború az ő ajtaja előtt megáll, a vérfolyó visszafordul, a katyusák kukorékolni kezdenek... és ő, áldott jó szívével, majd adakozni fog... az utcasarkon ülő szegény rokkant katonáknak. Sajnálni fogja a hadiárvákat, és pénzt gyűjt a névtelen hősök emlékművének megkoszorúzására. Csak háborút ne! Az ő háza elé ne! Intézzék el ott, ahol vannak, Oroszországban, elég nagy hozzá... Afrikában... Franciaországban, az jő messze van... vagy akár a túlsó oldalon, Ferenc-városban... ott úgyis annyi a proletár, csak itt ne, az ő háza előtt ne ... Budán, a Forint utcában ... De lehet, hogy egyszerűen azért nem esett még véletlenül sem bomba a Halász- bástyára, mert Kata és Karcsi ragyogó vasárnap délutánonkon onnan nézték a napfé
