Irodalmi Szemle, 1976

1976/5 - Dávid Teréz: Aranka I.

sem igen erőltette meg magát. — Nincs szén! Fürödjenek a Dunában! Háború van!...

— vetette oda a tisztálkodni vágyó lakóknak. Ha nevetett, a vér a fejembe szaladt. Azt hiszem, Arankának is. Amikor tekintetük találkozott, az volt az érzése az embernek, hogy e két teremtést a gyűlölet tartja egymás mellett. Vagy pedig egy közös bűn emléke. Mintha Aranka némasága ugyanazt a vétket takarná, mint Karcsi szemtelensége. A módszerük különböző volt, de a titkuk ugyanaz. Éjszakánként rájuk csukódott a házmesterlakás ajtaja, de hogy mögötte mi játszódott le, azt senki sem tudhatta, ám reggelenként Aranka szeme még szomorúbb volt és Karcsi pedig még nagyobbakat rúgott Mocskosba.

Hollásné mesélte egyszer az óvóhelyen, szigorúan bizalmasan, hogy az este becsengetett hozzájuk a mosókonyhakulcsért. Mindketten, Aranka és Karcsi is, vérvörös arccal, egyszerre jöttek ajtót nyitni, de a szokástól eltérően, Aranka volt a beszédesebb és Karcsi hallgatott. De a szemük — kivételesen — megértően villant össze, s a szobából különös zaj szűrődött ki. De hát ebből egy szó sem volt igaz. Másnap ugyanis a lakók sorban jártak hozzájuk a mosókonyhakulcsért, ki ezért, ki amazért, de nem tapasztaltak semmi gyanúsat. A mese csupán a Hollósné dús fantáziájáról tanúskodott. Hollósné egy vén fecsegő! Nem, a titok nem a lakásukban rejtőzött, hanem Aranka és Karcsi lelkében.

Aranka szempontjából tulajdonképpen szerencsének számított, hogy a fiú egész nap nem volt otthon. A szemközt levő aranyművesnénél üldögélt, akinek — mellékesen megjegyezve — nem csak a mestersége volt aranyos, hanem a haja is, s mindenről tudott, ami a házban történt. Mintha nemcsak szerelmi hadszíntérnek használta volna a műhelyt, hanem megfigyelő állásnak is. Mintha annak ablakából leskelődött volna. Esténként hazatérve azonban sohasem mulasztotta el megkérdezni: — Nem keresett senki? Aranka ilyenkor mintha gondolkodott volna, hogy mit válaszoljon, s azután vonakodva megjegyezte: — Miért is keresték volna?

Egy szó mint száz, Karcsi nem volt nemes lovag, daliás férfiasságával nem párosult nemes jellem. Hogy Kata mégis beleremegett a gondolatba, hogy a kéz, amely letörheti őt, és dísznek kitűzheti a mellére, az Karcsi kormos, de férfias marka lehet, nem Karcsit igazolta, hanem a természetet. Kata megérett, a férfiak zöme hősnek vonul a frontra, míg Karcsi szívbajos volt, legalábbis a haza számára... így mi akadálya lett volna annak, hogy Kata számára a fent említett élettörvények szolgálatába szegődhessék. Azaz, mégiscsak volt egy akadálya. Aranka! Borzasztó, hogy ez a vérszegény asszony, sápadt arcával, bánatos tekintetével mindenbe beleavatkozott, mintha ő lett volna a sors keze. Nézte, csak hősi türelemmel, sikálva, sepregetve figyelte Karcsi hódítását, ám egy este, nem is este, inkább úgy hajnaltájt, ezzel a semmitmondó megjegyzéssel fogadta a hazatérő fiatalembert.

— Itt volt Piros. Kibombázták. Mondtam, hogy költözzön ide.

Tyű, nincs az az angol láncosbomba, amely ez idő tájt hatásosabban robbanhatott volna Budán! Nincs az a légiakna, amelytől magasabbra ugorhatott volna a Karcsi vérnyomása, mint ettől a jelentéktelennek tűnő pár szótól.

— Ez a maga műve! — rikoltotta. — Maga ... maga ... — Aranka szerencséjére ezt a mondatott már az ajtón kívül fejezte be.

De ki is volt Piros, akinek megjelenése fokozta a háborús veszélyt a budai házmesterlakában? A lakók nyilvántartási könyvébe Karcsi testvéreként jegyezték be. Iratai szerint ugyanegy apjuk volt és egy édesanyjuk, de külsejükben és természetükben nagyon is különböztek egymástól. Mintha azokat a fizikai előnyöket, amit a természet Karcsira pazarolt, Pirostól vonta volna meg, aki ugyan nem sokkal volt idősebb a fiúnál, legalábbis az iratai adatai szerint, de lélekben mintha ezer év állt volna köztük. Egy megtépázott, szürke kis veréb volt Piros.

Elől hiányzott néhány foga, arca beesett, fénytelen, ritka haját esténként papirosra csavarta, a szemei riadtak voltak... Jelentéktelen nő, alig hallható, mégis mindenütt jelen volt, akár a rossz lelkiismeret. Ritkán nézett valakinek a szemébe és napokon át tudott hallgatni, ám hallgatása beszédesebb volt Demoszthénesznél is, amit egészséges idegzetű ember tíz percnél tovább nem bír elviselni. Aki ennél hosszabb ideig kényszerült vele egy szobában hallgatni, az felelősnek érezte magát a Piros hiányzó fogaiért, a sötét karikákért a szeme alatt. Vádbeszéd volt Piros némasága, felkiáltójel, élő mementó: vigyázzatok magatokra, emberek, vigyázzatok ...