Irodalmi Szemle, 1976
1976/5 - Dávid Teréz: Aranka I.
kísérletről legelsőként Aranka vett tudomást. Szegény Kata meg csak búsult, sóhajtozott, kiejtett mindent a kezéből és naponta tizenhaszor ment fölöslegesen a fűszereshez, mert az út odafelé az alagsori házmesterlakás ablakai előtt vezetett el, de Aranka mégis észrevette az egészet, lévén — látszólag — nagyobb gyakorlata az ilyen profán földi dolgokban. Szerencsére eszes is volt, mert nem verte félre a harangokat, nem szólt megfigyeléseiről senkinek, de az időtől fogva még vadabbul sikálta a lépcsőházat és még erősebben verte a vaskorongot. Csupán Mocskost tisztelte meg bizalmával. — Tapasztalatokat, sajnos, nem lehet kölcsönadni... — mondogatta bölcsen, amit Mocskos nyilván saját sorsából okulva, farkcsóválásával csak megerősített. Ha valaki azt hinné, hogy ez az írás Aranka vagy Kata regénye, téved. Ez a regény egy darabka történelem. De amikor az orvostudomány már odáig fejlődött, hogy keserű piruláit édes ostyába burkolja, miért ne dobhatnánk mi is színes szerpentint a száraz tények közé? Nincs az az öreg történész, aki meg ne illetődne egy szép lány szívdobogásától. Budapest fölött dörögtek az ágyúk. Pillanatról pillanatra új tragédiák születtek, politikusok bukkantak fel és tűntek le, a körutakon német tankok vonultak szüntelen, s a vidéki városokból hosszú szerelvények robogtak a szerencsétlenek tízezreivel a gázhalál felé... De kinek volt köze mindehhez, fent a napsütötte Rózsadombon? Beszéltek róla ott is, hogyne beszéltek volna, két támadás között, a tetőterasztól az égő Pestet figyelve ... — Hallotta? A legutóbbi miskolci bombázáskor tíz döglött aknát találtak. Fűrész- porral voltak töltve! — Hja! Ki dolgozik az amerikai muníciógyárakban? A magyar munkás! — Hallotta? Rádióleadót találtak a Karády zongorájában... — Nahát! Rémes! — Hallotta? Ojabb öt divízió ment Romániába ... — És azok az új fegyverek ... — Halálsugár??? — Dögledezik ez az egész! Karácsonyra vége! — Moszkváig meg sem állnak! — Hitler azt mondta ... — Jaross azt mondta ... — Goebbels azt mondta ... — ... a zsidók ... a nyilasok ... az angolok ... Churchill... Roosevelt... árulás ... különbéke ... kiugrás ... feketepiac ... kenyéradag ... szabotázs ... földalatti szervezet ... Igen, itt is megtárgyaltak mindent, de ezek a beszélgetések a csillagfényes nyári égbolt alatt, cigarettával a szájszögletben, inkább hasonlítottak egy-egy bírálgató, cukorszopogatós színházi szünetre, mintsem magára a véres színjátékra. De végtére is minden kornak megvan a maga jellegzetessége. Irodalomban, erkölcsben, divatban, hadászatban, politikai vonalvezetésben, s ugyanígy a romantikájában is. A legegyszerűbb dolgok is hordozhatnak nagy igazságokat, s az ember azon a címen, hogy a fejlődés útján túljutott már az első mérföldeken, hiába igyekszik az egyszerűt bonyolítani. A természet törvényeinek ágyúdörgéssel nem lehet az útját állni. Avagy az ifjú keresztények a pogány Rómában nem szerettek? Kóbor trubadúrok nem pengették gitárjukat a páncélos középkorban? És a cári kancsukák árnyai mögött is olykor édesen zendült föl a balalajka. Budapest égett, a rákosi rendezőpályaudvaron óriási tűznyelvek csaptak magasba, pernye és füst, kín és könny mindenfelé, de az égen zavartalanul ragyogott a Göncöl. A légelhárítók elnémultak, és Karcsi meg Kata a tetőteraszon, egy nagy kémény árnyékában, megtalálták az élet szépségét. Kata meg Karcsi... No, igen, Karcsiról még nem is beszéltem. Ogy tűnhet föl, mintha elhallgatnám őt, és búzaszínű bajuszának nem adóznék kellő tisztelettel. Szó sincs ilyesmiről. Annál kevésbé, mert Karcsi mintha valami titkot rejtegetett volna magában... Egész nap nem csinált semmit. Tíz óra tájban került elő, mosdatlanul, kormosán, mintha egész éjjel a kazánt rakta volna a fűtőházban, holott még a melegvizes szombat délutánokon
