Irodalmi Szemle, 1976
1976/5 - Koncsol László: Szabó Gyula versei elé
Koncsol László Szabó Gyula versei elé Szabó Gyulától, 1972-ben elhunyt festőművészünktől tudómmal először közöl verseket a sajtó. Olyan tény ez, amelyet, azt hiszem, akár a vitathatóság kockázatát vállalva is, meg kell magyaráznunk. Szabó Gyuláról az őt kevésbé ismerő értelmiségiek is tudták, hogy nemcsak fest, hanem verseket is Ír. Olykor egy-egy kedvesebb látogatójának, vendégének, leginkább persze bizalmas emberének, akit barátnak is elfogadhatott, az együttlét egy bizonyos hőfokán fölolvasott a verseiből, talán még a szöveget is kezükbe adta, de közlésük elől — tudtunkkal — elzárkózott. Úgy hírlik, valaki járt is nála, könyvkiadótól, laptól, de a válogatásban nem tudtak megegyezni, s a közléstől mindkét fél visszalépett. A fölolvasások közben szerzett futó benyomás alapján — hiszen senki sem szentelt hosszabb időt a szövegek közvetlen, nyugodt tanulmányozásának, kialakult Szabó Gyula verseinek mítosza, legendája vagy még inkább legendaköre, hol pozitív, hol negatív előjelekkel, de mindenképpen pontos, szabatos versesztétikai behatárolása nélkül az életműnyi anyagnak. Ezért legendák a legendák... Az anyag valóban gazdag, a kéziratok fölmérése és rendszerezése még tart, vagy inkább csak most kezdődik, de már az első szűrések eredménye azt bizonyítja, hogy Szabó Gyula nemcsak festőművész, hanem költő is. így, egyszerűen, minden jelző nélkül: költő, azaz a szónak is művésze. Az is világos, hogy versben és képben a lét jelenségeinek ugyanazt a fogalmakban tisztán körülhatárolható köre' járta be: az Időt és a Teret, a Kezdetet és a Véget, a kérlelhetetlen elmúlást az életben s az életet a kérlelhetetlen elmúlásban, az ősi és talán soha el nem évülő kérdéseket: honnan, hová, miért, mi célból. Vagyis: kezdetben volt a gondolat, s Szabó Gyula ezt a gondolatot transzformálta műhelyében színekké, vonalakká, szavakká, eszközeit válogatva. Magam nem minden versét találtam kiérleltnek, bár a legtöbb általam ismert szövegében van valami figyelemreméltó. Sok vázlatszerűt, esetlegeset hagyott az utókorra, mint azok az emberek, akik nem közvetlenül a nyilvánosságnak szánják dolgaikat. (Manapság, hacsak nem külső kényszer alatt, ritka az ilyen művész). Szabó Gyula költői indítékait kívülről és utólag aligha lehet pontosan meghatározni, de a nyilvánvaló általános művészi indítékon — a kifejezés ösztönén — túl az is közrejátszhatott benne, hogy a vonal és a szín képtelen a gondolatok teljes kifejezésére, de paradox módon képtelen rá a szó is. Szabó Gyula szenvedélyes és szuggesz- tív magyarázója volt képeinek. Mindebből elég tisztán kirajzolódik előttünk a külön ok, amely a Mester költői szövegeit létre szólította: többirányú tehetségén át a gondolatok ér- zékileg komplexebb kifejezése. Mégis, talán a költői ihlet vélt vagy valódi másod- lagossága, némi bizonytalanság, s talán a szakmai bátorítás hiánya tartotta vissza attól, hogy verseinek közlése mellett határozottabban kiálljon. Mint művész biztosan maga is érezte szövegeinek egyenetlen formai színvonalát, s mert nem akadt, aki határozott kézzel kiemelje a kész dolgokat a félig készek közül, talán azt sem tudta biztosan, mennyire, milyen egészen magas mércét állított legjobb verseiben önmagának. Sok remek szövegét meg lehetett volna menteni attól, hogy a kéziratos örök sötétségre legyen kárhoztatva, ha valaki néhány apró változtatás, a rímek,
