Irodalmi Szemle, 1976

1976/5 - Koncsol László: Szabó Gyula versei elé

a ritmus, egy két esetben az értelem zavarainak könnyű kiigazításával közölhetővé teszi őket.

Az anyag töredékes részének alaposabb ismeretében már több-kevesebb valószínűséggel megállapítható, hogy Szabó Gyula sokat forgatta Dantét, Babitsot, s az utolsó években Pilinszky verseit. Jelképei szervesen összefüggő rendszert alkotnak, s jelképteremtésének mechanizmusát Danténál tanulta. Az emberbe fúródó csöndtől, a bennünk fokozatosan tért hódító halál képi szinonimájából lesz a Fúró jelképe. Ezzel rokon a Mondhatlan-Lyuk, illetve a Lyuk szimbóluma is. Jelképpé emel olyan fogalmakat, mint szent tövis, kocka, kör, Gömb, tükör, Kör-végtelen, Súly, Birtok, Valótlan, Való, Vörös, Zöld, Hányódás, Alatt, Fölött — az idő és a tér, az élet és a halál: a lét-koordináták jelképeiként. Az olvasó megfigyelheti, hogy Szabó Gyula pólusok közül kristályosította ki jelképeinek rendszerét. A Valamivel szembeállítja a Semmit, a Birtokkal a Nincset, az Építéssel a Rombolást, a Valótlannal a Valót, az Alattal a Fölöttet, és így tovább. Persze, nemcsak jelképeinek rendszere, hanem egész gondolkodása polarizált, a lét és az élet ellentétes minőségei között. Feszített állapot ez, alapvetően, azért, mert a létezés céltalanságát vagy öncélúságát, ön- elvűségét fölismerve, látva, hogy anyag vagyunk, s hogy az anyag múlandó, mégis valami szellemit, szellemi célt, fensőbb okot, küldetést, értelmet, eszmét kutat. Ez az áthidalhatatlanul tragikus alaphelyzet, a keresésé, aztán a kérlelhetetlenül haladó időnek mély és állandó élménye — a végzetes lét — drámaira hangolja Szabó Gyula költői nyelvét. A Fametszet alaphelyzete a következő: az elképzelt kép világa a zavartalan szépség és jóság (!) hangulatát árasztaná a nézőre, ha egy láb — „Isten lába” — bele nem lógna. A láb átszögezett, véres, tépett, bütykös, görcsös, merev. „Bevérzi a Jót” — írja Szabó, az ősi mítoszt átértékeli: az eredeti feszületmítosz maga volt a legfelsőbb, legönzetlenebb „isteni” jótétemény, a Legfőbb Jó, nem pedig annak bevérzése. Szabó feszülete a mítosz profán változata, tragikus; zárt a megváltás, a föltámadás semmi reményével nem kecsegtető. A láb végül is nem isten, hanem a megfeszített ember lába. Szabó Gyula a tragikus helyzetet eksztátikus felkiáltásokkal és kérdésekkel szétszaggatott nyelven fejezi ki: egyetlen mondatot öt különálló részre szakít szét, kérdő- és fölkiálőtjeiet dob egy-egy mondatrész végére. Mi a könnyebb érthetőség végett óvatosan visszaállítottuk a bonyolult mondat egységét, hiszen a kérdés, a felkiáltás ínterpunkciós jelek nélkül is kérdés, felkiáltás marad. A rózsák, a jázminok, a januári zúzmarafürtök, általában a Mester losonci környezete a kiindulás — az emberi dolgok, az apró dolgok világa. Mögéjük azonban, akár a metszetein is, odalátja a mindenséget. Metszetein a naprendszer jelképei, majd az Alpha és az Omega — János Jelenéseiből a Kezdet és a Vég, az Első és az Utolsó: a világteremtés meg a végítélet — (isteni) szimbólumai. Verseiben ugyanígy van, bár egy nem elhanyagolható különbséget érzek például a Kezdet és a Vég képbeli és versbeli jelentése között: a képek Alphája és Omegája egyetemesebb, kozmikusabb értelmű, amíg a verseké konkrét, emberi, sokkal inkább az egyes ember születésével és halálával közös értelmű.A képek világa objektívabb, míg a verseké szubjektívabb, vallomásosabb, intimebb. Ez nyílván a szó árnyalási lehetőségéből is adódik; ilyen értelemben a Mester képei és versei valóban kiegészítik egymást.

Magányos volt, s ezt a magányt nemigen sikerült feloldania; enyhíteni tudta legfeljebb. Azért kell ezt meghangsúlyoznunk, mert Szabó Gyulát a nagy tehetségek természetes magányán túl még külön kisvárosi magánya is nyomasztotta. Utolsó éveiben, amikor élete új színekkel gazdagodott volna, végzetes betegsége kerítette be szögesdrótjai közé: ez már a „Fúró” korszaka. Megrendítő, hogy élete utolsó két évében már nem festett, nem látta a színeket — írni viszont tovább írt: a szó nem hagyta el. Művészetének utolsó dokumentumai tehát azok az 1971-es versek, amelyeket ebben a kis válogatásban olvashatunk.

Ogy látszik, mintha az utolsó néhány év versei volnának a legmélyebbek. Sallang- talanok, formai eszközeikben is a legérettebbek — igaz, talán a legbonyolultabbak is; az absztrakciók világában járnak. Póztalanok: szemtől szembe a halállal születtek: Lehet, hogy így igaz, lehet, hogy nem: első jelentés ez egy költői világról, amely régóta, évtizedek óta épül, alakul, létezik, de amelynek titkaiba csupán most nyílt íjiódunk betekinteni. A tájékozódást mindenesetre megkönnyíti, hogy —