Irodalmi Szemle, 1976

1976/5 - Mikola Anikó: Az élősövény

nézték, mintha nem hinnék el, amit látnak. És a leveles ágak között benéztek a kertbe, jól láthatták a házamat, amit magam építettem, és a fáimat, amelyek árnyékába egy hosszú fatörzset helyeztem és intettem nekik, hogy jöjjenek beljebb, üljenek oda mellém és legyenek a barátaim. Mennyi barátom volt, mama! El sem tudod képzelni, milyen jó volt ott üldögélni velük és beszélgetni, vagy hallgatni a madaraimat. Mert minek van az embernek szép háza, meg kertje, ha nincs senki más, aki örüljön neki. Azért voltam én olyan boldog, hogy sok barátom akadt.

— Bolond vagy, kisfiam, apád is az volt. Szerencsére már kigyógyult belőle. Vedd a táskádat és szaladj. A bérleted megvan?

— Nehéz napom lesz, mama, gondolj rám. Délután szakkör, később jövök.

— Jó, jó, csak menj már.

— Ugye szép volt az álmom, ugye, mama? Ugye szép? Mondd már.

— Szép, fiam. Fél nyolc lesz öt perc múlva. Szervusz, és nézz körül, vigyázz magadra, kisfiam, vigyázz.

i

■

A férfi visszanézett az erdő felé, ahonnan kisvártatva előbukkant a felesége is. Megállt, hogy jobban megnézhesse, mert szerette messziről nézni az asszonyt. így szebb volt. Ha közvetlen közelről nézett az arcába, jól látszott rajta a festék, ami apró csomókba ragasztotta a szempilláit. Ez zavarta őt. Meg azt sem szerette, hogy kiszedi a szemöldökét, szinte félelemmel töltötte el az a sok apró, erőszakos mozdulat, és az orvosi műszerre emlékeztető csipesz, amivel az asszony a gesztenyeszínű szőrszálakat tépkedte ki. A haja töve is mindig sötétebb volt, mert sosem ment idejében szőkíttetni. Párszor szóvá tette neki és eleget mondta, hogy nem a pénz miatt, dehogy is amiatt, nem sajnálja ő azt a pénzt, arról van szó, hogy szebb, ami természetes. Mindig mondta neki, amikor este lemosdott, nézz a tükörbe, Katlkám, nézd, milyen szép vagy, milyen fiatal. Mint egy kislány. Aki nem tudja, el sem hinné, hogy két gyereket szültél.

A férfi sóhajtott és nehéz hátizsákját óvatosan leeresztette a földre. Megdörzsölte a vállát, ahová a keskeny bőrszíj kitapintható árkot nyomott, aztán kockás sportinge zsebéből elővett egy cigarettát és rágyújtott. S ahogy újra felpillantott, hirtelen rájött, hogy mi volt az, ami mindig olyan jó érzéssel töltötte el, ha közeledni látta a feleségét. Igen, most már teljes bizonyossággal tudta, hogy a testtartása van rá ilyen hatással. Gyönyörű a tartása, méltóságteljes és mégis fesztelen, egyetlen suta mozdulata sincs. A járása is akár az erdei vadé, csak az állatok tudnak ilyen szépen, ösztönösen mozogni. Kivételes adottság, gondolta, ezt megtanulni nem lehet. Persze, én is lompos vagyok, mint anyám — állapította meg tárgyilagosan, s egy pillanatra maga elé képzelte az anyját — szegény mama, még az új ruha se mutat rajta soha igazán jól.

Ott kellett volna maradni az erdőben, sóhajtott. Nem ízlett neki a cigaretta ebben a melegben, hát eldobta. Eszébe jutott, hogy Ilyenkor szokott megfájdulni a feje. Amikor rágyújt a tűző napon. Ml lehet az oka? Jó lenne egy kicsit felfrissítenie magát, az inge egészen a hátához tapadt. Elővette a zsebkendőjét, és végigtörölte az arcát és nyakát.

— Te énekeltél? — kérdezte a feleségétől, aki közben odaért és tömött sporttáskáját letette a hátizsák mellé.

— Én? Miért?

— Egészen megszépült a hangod. Lehet, hogy a visszhang teszi. Először azt hittem, a rádió. Elhoztad?

— Nem. Maradjon csak az árnyékban, amíg föl nem állítjuk a sátrat. A biciklit egy fához kötöttem.

A férfi elnevette magát:

— Hogy az őzek és fenyőrigók ne bicikllzhessenke, ugye? Irigy vagy, Kata, nem szép tőled.

Az asszony szembefordult a férjével és vonásai egy árnyalattal keményebbek lettek:

— Lehet, hogy irigy vagyok. Persze. A naivságodat mindenesetre irigylem. Meg a találékonyságodat is! Ki másnak jutna eszébe olyan helyen letáborozni, ahol nincs víz! Sehol még egy nyomorult patak se.