Irodalmi Szemle, 1976

1976/5 - Mikola Anikó: Az élősövény

Körülnézett, aztán megenyhültebebn tette hozzá:

— Szomjas vagyok, Jani. Már egy órája, csak nem akartalak vele idegesíteni. Most megisszuk a maradék kávét, de aztán tovább kell mennünk, hogy még az este előtt jő táborhelyet találjunk.

— Kata! Már megint nem bízol a te erős és okos férjedben. Nézz oda, és mondd meg, mit látsz.

— A rokonságodat, te gazember — csattant fel az asszony hangja.

— Tévedsz drágám, azok nem viselnek kolompot. Az, amit ott látsz, az egy birkanyáj és ahol nyáj van, ott itató is van. Nem lehet túl messze. Ha akarod, rögtön elindulok megkeresni.

— Hagyd — mondta az asszony, és leterített egy kettéhajtott pokrócot a fűre —, majd később. Előbb megisszuk a kávét és pihenünk egy kicsit.

Elővett két bádogpoharat, meg egy öblös termoszt, ami még félig volt langyos kávéval. A férfi is leült, elvette feleségétől a termoszt és töltött mindkettőjüknek.

— így szeretem a kávét — mondta, míg az utolsó cseppeket a felesége poharába öntötte —, ilyenkor a legjobb. Amikor már nem izgat, hanem üdít. Felfrissít. Annyit ihatsz belőle, hogy a szomjúságodat is eloltja. Figyeld meg, az erős presszókávétól megszomjazol, kiszárad a szád, nekem még a kezem is reszketni kezd tőle. Azt hiszem, árt a szívnek. Ez jól esett, Kata. Ezentúl otthon is termoszban fogom forrázni a kávét. Este leforrázom, reggelre megérik, mint a jó gyümölcs. Olyan lesz. Mit szólsz hozzá, Kata? Hm? Neked is ízlik?

Az asszony, vállát a hátizsákhoz támasztva, ernyedten feküdt, még mindig kezében tartva az üres poharat. A hegyeket nézte. Hirtelen erőt vett rajta a fáradtság, még válaszolni sem volt ereje.

— Igazad van Kata, minek fecsegek itt a kávéról. Ugye milyen érdekes, ahány domb, annyiféle szín. Ez itt előttünk egészen sötétzöld, a távolabbiak fokozatosan kékülnek, az a kettő meg már halványlila. Nem is dombok, azt hiszem hegyek inkább. Olyan ezer méter magasak lehetnek. Majd megnézem a térképen. Itt lehet csak igazán pihenni, Kata. Ha valóban találok forrást, azt hiszem, jövőre is érdemes lesz idejönnünk. Akkor már a gyerekeket is hozhatnánk. Gitus hároméves lesz, Janika meg kettő. Mit gondolsz, Kata? Én azt hiszem, jót tenne nekik egy hét táborozás ilyen egészséges környezetben.

— Persze, nem biciklivel.

— Én sem úgy gondoltam. A legközelebbi vasútállomás úgy négy kilométerre van innen. Nem hiszem, hogy többre. Akár a hátunkon is elhozhatjuk őket idáig. Aztán visszamennék a csomagokért.

Az asszony a nadrágja zsebéből elővett egy nagy, fehér férfizsebkendőt, széthajtogatta és az arcára terítette. Aztán kezét a gyomra fölött összekulcsolva kényelmesen elhelyezkedett.

— Majd meglátjuk. Folyton arra kell gondolnom, Jani, amit a faluban mondtak. Hogy ezt a helyet Medve-völgynek hívják.

— Csak nem félsz? Még ha volna is itt medve, messzire elkerüli az embert. Legrosszabb esetben betör a karámba és elvisz egy birkát, vagy feltöri az erdész méh- kaptárait, de azt is csak tavasz felé. Nincs mitől tartanod. Ilyenkor van elég málna meg áfonya. Látod, nem is rossz ötlet. Holnap elmehetnénk málnázni.

A férfi kibújt gumitalpú vászoncipőjéből és lehúzta átizzadt zokniját. Aztán hasra- feküdt, és közelebb húzódott a feleségéhez. Egy hangya mászott az asszony gallérján, óvatosan két ujja közé fogta és félretette a fűre.

— Milyen furcsa, Kata, hogy az ember sablonokban gondolkozik, ahelyett, hogy pontosan fogalmazna. Most is rajtakaptam magam egy általánosításon. Arra gondoltam, hogy csend van. Hogy milyen jóleső és pihentető ez a csend. És hallgasd csak! Ez a bizonyos csend ezerféle zajból és madárfüttyből és tücsökciripelésből tevődik össze. Meg a „rokonságom” kolompolásából. És a IS is. Szinte hallani, ahogy izzik, mint a parázs, az erdő meg akár egy tüdő, lélegzik és sóhajtozik. Furcsa teremtmény az ember, Kata. El kell szakadnia a megszokott környezetétől, hogy újra megtanuljon gondolkozni. Ú, Kata, olyan boldog vagyok. Amikor onnan föntről megpillantottam ezt a völgyet, éreztem, hogy ez az, amit keresek. Rögtön, az első pillantásra láttam. Mint aki hazatér a jól ismert otthoni tájra. Valahol itt állhatott a házam... érzem, hogy